Az intézmény története

Úton.....

A történet

A Fehérházként emlegetett likócsi rehabilitációs otthon épületében 10 lépcső vezet a kanyarig - meg tíz a forduló után- fel az emeletre. Tíz meg tíz az húsz. Valamivel több, mint ennyi éve léptem be először a likócsi orosz laktanyába, ahol akkor lázas tevékenység folyt: az egykori katonai bázis átalakítása, szó szerinti civilizálása zajlott. Néhány, különböző korú férfi próbálta a lépcsőfokok rovátkáiból a felújítási törmeléket alkalmi eszközökkel kikapirgálni. Ez, a hely szelleméhez kiválóan igazodó kép (más helyeken életemben többször láttam az előző lakókat primitív eszközzel, vagy a nélkül „szakmunkát" végezni) örökre rögződött bennem. Segítségképpen három, különböző méretű csavarhúzót adtam kölcsön a dolgozóknak, jobb híján hatékonyabban tudtak dolgozni. A csavarhúzók a munka végzése közben eltűntek, senki nem tudta hová. Ezzel megnyílt a sora azoknak a „paranormális jelenségeknek", amik Likócson a Segítőházban a tulajdonnal összefüggésben oly sokszor megismétlődtek és megismétlődnek ma is.
Az 1992. január12.-i intézményszentelő után szerettünk volna a hajléktalanokkal jól dolgozni, az ellátásukkal kapcsolatos munkát jól végezni. Teljes munkakörben négyen voltunk. A munkákat egy közhasznú munkás segítette. A jó, és szemmel látható eredményeket produkáló, hatékony munkáról szőtt elképzelésünk inkább ábránd maradt. Kétségen kívül nagyon szorgalmasak voltunk, elszántnak. Hovatovább bátrak, azt hittük a probléma megoldásnak egyszerű, viszonylag áttekinthető lépései vannak. Az első időszak dolgozóinak, a később egyre bővülő munkahelyi közösségnek (ma hatvanegy állandó, és hat időszakos munkatársa van intézménynek) rá kellett jönnie, hogy a hajléktalanellátás helyzete sokkal összetettebb feladat. A lakhatási feltételek elvesztése mellett sok egyéni problémával küzdenek a hajléktalanok. Másként fogalmazva - ez a megállapítás húsz éves relevanciával bír- olyan hajléktalannal, aki „csak" hajléktalan, nem tud hol lakni elvétve lehet találkozni! Majdnem mindegyikőjüknél van valami egyéb is. Italozás, válás, munkanélküliség, betegség, összeütközés a törvénnyel, családi gondok. Ha a fentiek közül az egyik sincs, akkor csak egyszerűen balfék. Ez utóbbiak vannak a legkevesebben.
Lendületesen folyt az intézmény szervezése. Néhány felismerés, ösztönös ráérzés sokat lendített a kezdeti nehézségeinken. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: a hajléktalan létnél csak a tétlenségre kárhoztatott hajléktalanság a rosszabb és a veszélyesebb. A semmittevés csökkentésére kiváló adottságot, naponta jelentkező kihívást jelentett, hogy a katonai bázist rendbe kellett hozatni. Az eredetileg két hektár terület tartozott az intézményhez. Ez 1997-tól 4,2 hektárra növekedett. Az egykori katonai bázis művelhető területén ma szántóföldi zöldség-, fóliás primőrtermesztés folyik. Változó sikerrel próbáljuk lecserélni az itt maradt extenzív gyümölcsfajtákat. Több mint 15 éve sertést hizlalunk. A foglalkoztatásból eredő terményeket a saját főzőkonyhánkon dolgozzuk fel lényegesen csökkentve a költségeket.
A rendkívül heterogén összetételű hajléktalan népességet igyekeztünk különböző szintű ellátásban részesíteni. A legmagasabb , „A"kategóriájú ellátásban azok kerültek, akik megfelelő öngondoskodással bírtak. A szolgáltatásukban egyértelműen magas volt az adható, a nem kötelező juttatások aránya. Tulajdonképpen más eszköz nem állt rendelkezésünkre csak az adható kategóriába sorolható javak arányának növelése-csökkentése. A további két "B"és „C" kategóriában ennek a variációs lehetőségei tükröződött vissza. Egy sajátos negyedik kategória képzésében a hajléktalanok aktuális állapotának alakulásához próbáltuk alkalmazkodni. A hírhedtté vált „D" kategóriában a notorikus súlyos alkoholproblémával küzdők kerültek. Mellettük a konkrét alkalommal ittas állapotban lévők is itt kaptak józanodásukig elhelyezést. A D vágány és a Dühöngő elnevezés az óta is megmarad a helyi szlengben.
Nem mellékes megemlíteni, az ellátási terület jogi szabályozásának a fejlődését is. A saját kategóriák kialakítása idején csak nagyon rövid szabályozás állt rendelkezésre. 1993-ban elébb a törvényi, majd ennek a rendeleti szabályozása lépett életbe. Ezekkel együtt már megfelelő jogi háttere alakult ki a differenciált hajléktalan-ellátásnak. Lehet ma már túlszabályozottságot jelen a több száz oldalra duzzadt jogi anyagok összessége.
Az intézményt az első években nehéz volt megközelíteni. Ugyan volt helyközi busz megálló de a „derék" autóbusz vezetőknek hosszabb időre volt szüksége ennek a tudomásul vételére. A helyi járat végállomása több mint ezerötszáz méterre található a „Bázistól". Gyalogos közlekedésre nem voltak meg a feltételek. Mindenki a közút szélén közlekedett. Csak e szakaszon kilenc ember vesztette életét gyalogos gázolás nyomán. Ebből két esetben egyszerre két embert ütött el autó. Jelenleg kerékpárúton is elérhető az intézmény gyalogosan. Igaz legújabban - a kivilágítás hiányára hivatkozva- egyre többen használják gyalogos közlekedésre a közutat.
Megváltozott a bázis képe. Az épületeken, a katonaságra jellemző sajátos sárga színt felváltotta a fehér. Jelenleg már csak egy épület sárga, de hamarosan az is új színt fog kapni...
A lakók összetétele a rendszerváltás akkori időszakára volt jellemző. Megterhelő „élményt" okozott a nagy számban megjelenő, állami gondozásból kikerülő fiatalok magas számú megjelenése. Jó részük sorsa az óta sem rendeződött ketten ma is az ellátottak között élnek. Ez annak ellenére szomorú, hogy hosszabb- rövidebb ideig kikerültek az ellátásból.
Abban az időben Győrött rengeteg munkásszállás zárt be. A nyilvánvalón hátrányos helyzetű, életvezetési-életviteli problémákkal küzdő, természetes támasz (család) nélküli, betanított munkakörből elbocsájtott munkanélküliek közül sokan kerültek az intézménybe. Az állami neveltetésű és a munkásszállókon élők két csoportja egyben nagyon hasonlított egymásra: a problémáikkal és konfliktusaikkal rendkívül nehezen tudtak megküzdeni.
Meghatározó csoportot alkottak a büntetett előéletű hajléktalanok. Pitiáner bolti szarkák, REF-fesek, hétpróbás csirkefogók, kőkemény vagabundok, gyilkosok (hárman) képezték ezt a réteget. Arányuk 1992 második felére csaknem az ellátottak felét tette ki. A több-, esetenként több tízéves büntetett előéletű múlttal rendelkezők előszeretettel, hatékonyan alakították ki működtettek egyfajta börtönszubkultúrát. A csicskáztatást, az ököljogot, az erőszakot nehéz volt kezelni, e tekintetben egy- másfél év után lehetett érzékelhető eredményt elérni.
Megjelentek a „kiérdemesült" hajléktalanok is. Ide tartoztak, a lezsarolt, a munkából kiöregedett, teljesítőképességüket elvesztő, egykor szebb napokat megélt ellátottak. Nekik a túltengő önérzetük és büszkeségüknél nem volt egyebük. Magyarország kilencvenes évek eleji gründolási lázának munkaerőpiaca sok embert- köztük szépszámú hajléktalant- foglalkoztatott. Természetesen feketén. Közülük senkinek nem volt semmilyen a foglalkoztatással összefüggő védettsége, a munkaszerződés ismeretlen, maximum az ígéretekben lebegtetett fogalom volt. Kisebb-nagyobb baleset érte a feketén foglalkoztatottakat, akiket - más lehetőség híján- a kórház a hajléktalanszállóra bocsájtotta el.
Külön, ugyancsak sajátos csoportot alkottak a külföldi illetékességű, menekült, szociális migráns ellátottak is. A legtöbbször a Trianon előtti Királyi Magyarország területéről érkező magyarok az üldöztetések elől menekülve, a jobb megélhetés, boldogulás délibábos reményével hagyták el szülőföldjüket. Miután kiderült itt sincs kolbászból a kerítés többüket sikerült meggyőzni: nem biztos, hogy jó választás hajléktalanná válni. Közülük a legemlékezetesebb annak az erdélyi családnak az esete, akinek a teljes létszáma- a karon ülő csecsemőtől a hetven éven felüli nagypapáig- 37 fő tett ki. Hazaköltözésükkor teherautóval szállítottuk a vasút állomásra utánuk a részükre gyűjtött adományokat. A délszláv háború sok embert elüldözött szülőföldjéről, a legtöbben egy árva szót sem beszéltek magyarul. Hónapokig volt a lakónk Tódor, aki egy bombatámadás után beszédképtelen állapotba Koszovótól futott Győrig. Hogy pontosan mi történt vele sohasem tudjuk meg, képtelen volt elmondani...
Az első években az ország minden tájáról származtak az intézményben lakók. A depresszió sújtotta területekről érkezett képzetlen, csak segéd- és betanított munkára alkalmas munkavállalók lakóhelyükön a rendszerváltás idején a legelsők között veszítették el a munkahelyüket. Az idegen településről származók száma a kilencvenes évek végére csökkent érezhetően. Igaz, akkorra teljesen zárttá vált a szociális szolgáltatások rendszere. Az ellátásokhoz való hozzáférés szabályozása megnehezítette, hogy a szociális migránsok a hajléktalanok közé bejussanak.
Amikor megvizsgáltuk a hajléktalanok szociológiai összetétele közül a képzettségre vonatkozó adatokat, akkor néhány tévhitet el kellett oszlatni. A segéd- és betanított munkások magas, átlagosan 40 %-os aránya mellett, ugyancsak 40 %-ra tehető a szakmunkás végzettséggel rendelkezők száma. Ám hiába volt közülük sok szakmunkás, azoknak a képzettségeknek a jó része elavult, a munkaerőpiacon nehezen eladható tudást hordozott. Talán, sok más munkanélkülivé vált társuk mellett, átképzésekkel sikeresebben tudtak volna a beszűkült munkaerőpiacon a foglalkoztatásukért versenyezni. Szép számmal akadtak középiskolai végzettséggel rendelkező hajléktalanok is. Az elmúlt húsz évben megfordult az ellátásban két jogászdoktor, nyolc agrármérnök, öt tanár, közgazdász. Találkoztunk három „igazi" analfabétával is. Három, egykor volt kollégánk, mint hajléktalan került velünk újra kapcsolatba...
Sokszoros érdeklődésre számot tartó kérdés, hogy a hajléktalanok mennyi időt töltöttek el az ellátásban. Az eredeti elképzelések szerint a hajléktalanság általában rövid ideig tartó, epizódszerű esemény. A szabályozások szerint csak egy szolgáltatásban, a Hajléktalan Otthoni ellátásban korlátlan az intézményben eltölthető időtartam. Az átmeneti elhelyezésben sokszor nem tudtuk az előírt időtartam letelte után a hajléktalant visszailleszteni a társadalomba. Ezért sokan töltenek a megengedettnél jóval hosszabb időt az ellátó rendszerben. Néhányan egészen rövid ideig, akárcsak órákig vannak a hajléktalanszállón. Közülük hárman csak azért, mert a bekerülésük után a következő nap elhunytak. (Kivétel nélkül más intézményből, „rendezettnek" minősített „távozás" után kerültek a Hajléktalanokat Segítő Szolgálathoz)
A hajléktalan ellátásunk történetében az ellátottak egészségképe külön tárgyalást igénylő rész. Közhely, csak ismételni lehet, mindig is nehéz volt egészséges hajléktalannal találkozni. A testi fogyatékosságuk szemmel látható. Ezek egy része a hajléktalan léttől függetlenül is meglévő, más részük szorosan összefügg azzal, hogy hajléktalanok. Hajléktalanként közülük többen szenvedtek el vasúti balesetet: ketten a lábukat vesztették el. Egy személy hajléktalanná válásában pont a vasúti baleset játszotta a legfőbb okot. Az ellátottak között a lelki betegségek, deficitek teljes tárházával találkozhatunk. A kisebb gondot okozó karakteropátiák, szociopátiák mellett a különféle pszichiátriai kórképekben megjelenő vonások időnként egészen különös hangulatot alakítanak ki a hajléktalan szállón.
A káros szenvedélyek közül az alkohol vezető helye mellett, a teljesen általános kávéfogyasztás, és a gyógyszerfüggések is megtalálhatók az ellátottak között. Rendkívül magas a depressziósak részaránya. A férfiak csaknem 100, nők több mint 90 %-a dohányzik. A felsorolt betegségek csökkentése érdekében többféle csoportot szerveztünk az elmúlt húsz évben. Úgy látszott, hogy sem a szociális ellátások személyi feltételeinek szabályozásában, sem a mindennapok gyakorlatában nem került tudomásul vételre az addiktológiai problémák magas aránya. Ezen úgy próbáltunk segíteni, hogy egy szakembert kiképeztettünk addiktológiai konzultánssá. Más szociális ellátásokkal együtt a hajléktalanság kezelésében is elszenvedtük az egészségügy folyamatos, elsősorban pszichiátriai ellátások kapacitásának szűkítésében megnyilvánuló „reformjait".
A város döntéshozói, tisztségviselői aktívan segítettek az intézmény tárgyi feltétel rendszerének a kialakításában. Több kollégium, munkásszállás, pihenőház ágya, konyhafelszerelése, elfekvő készlete került a hajléktalan szállásra. A politikusok közül az induláskori polgármester, alpolgármester asszony, a szociális és egészségügyi területet irányító irodavezető, az egyházak képviselői tevőlegesen is részt vettek az ellátás fejlesztésében. Az első évtől kezdve napi kapcsolatban megnyilvánuló együttműködés alakult ki a Magyar Vöröskereszt városi szervezetével, a Magyar Máltai Szeretet Szolgálattal. A Svéd Magyar Segélyszervezet egy komplett kórházat szállíttatott a likócsi telephelyre. A hajléktalanok által újra épített faház ma a rehabilitációs otthon irodájaként szolgálja az ellátórendszert.
A hajléktalanellátás első két évében, az 1992. január1-től önálló Családsegítő Szolgálatban folyt a rászorultak ellátása. Nem volt könnyű időszak. A szolgáltatási helyzet türelmetlenné tette a hajléktalanellátás szakfeladatában tevő szakembereket és jómagamat is. Az első év végére maga a hajléktalanellátás nagyobbra növekedett, mint az eredeti CSSK. 1993 közepétől reális lehetőséggé vált egy önálló szervezet kialakítása. Az új intézmény 1994. január elsején, Hajléktalanokat Segítő Szolgálat néven kezdte meg a működését. Az intézmény történetében mozgalmas időszak volt, de mindenkiben égett a tettvágy. A feladatok folyamatosan szaporodtak: a helyi munkaerőpiacon akkoriban érezhetővé vált a foglalkoztatási mélypont. A város életében meghatározó szerepet vivő vállalatok csődje és felbomlása ekkorra teljesedtek ki.
A magyar szociálpolitika- benne az országos hajléktalanellátás - viszonylag kedvező hátszelet biztosított a helyi hajléktalan ellátás fejlesztéséhez. Az országos szociálpolitikai szándék megfelelően tükröződött vissza a helyi fejlesztésekben: 1994 elejétől 180-ra növekedett az önálló intézményi férőhelyek száma. A nagyrészt pályázati forrásokból megvalósuló bővítések részben orvosolták az egyre növekvő ellátási igényeket. Sikerült enyhíteni a hajléktalan családok ellátási feszültségét. A férőhelyek növekedéséből ötven fő az ún. krízislakások kialakításában valósult meg. Ezekben családok elhelyezése történt. Az intézmény hozzájutott néhány ingatlan bérleti- működtetési jogához. Természetesen azokat az épületeket fel kellett újítani, rendbe kellett hozni.
A férőhelyek bővülése mellett 1995-ben növekedett a szolgáltatások köre is. A bővítéseket megelőzően többféle koncepciót fogalmaztunk meg a szükséges intézményfejlesztésre: egyöntetű véleménnyé vált a hajléktalanok rehabilitálására, ápolására vonatkozó igények pontosan meghatározott kielégítése. 1995 őszén népkonyhát, nappali melegedőt, orvosi rendelőt avattunk a „Stromiban". A melegedő és a népkonyha meghatározó segítséget jelentett az utcán élők ellátásában.
A fejlesztés szempontjából két csendesebb év következett. 1997-ben – október 15-én- újabb 90 férőhellyel növekedett a helyi intézményes hajléktalanellátás kapacitása. A negyven férőhelyes Hajléktalanok Otthonában az önmaguk ellátására képtelen, vagy csak kismértékű önállóságot mutató hajléktalanok nyertek elhelyezést. Az ökumenikus szentelést végzők az áldásuk középpontjában különféle allegóriákkal a békés életet állították. Reményeik szerint a Hajléktalan Otthon béke szigetéhez fog hasonlítani. Jóleső arra gondolni, számtalanszor került megállapításra: az áldás kívánsága teljesült. A beköltözött emberek között megtalálhatók a lakásmaffia áldozatai, betegek- elsősorban mozgáskorlátozottak-, idősek, súlyos, végstádiumos, tumoros ellátottak. Az Otthon állománya többszörösen kicserélődött. Az eredeti beköltözöttek közül ma már csak egy, az otthonban a férjével kerülő, majd ott megözvegyülő nő tud visszaemlékezni a nyitás napjára.
A Hajléktalanok Rehabilitációs Otthona a társadalmi re-integráció lehetőségét kínálja a vállalkozó, a megkapaszkodás utáni visszailleszkedésben bízó hajléktalanoknak. Ez a viszonylag leegyszerűsített közelítés nagyon csalóka: a legtöbb buktatót – és a legtöbb visszailleszkedésben mért eredményt- ebben a szolgáltatásban szenvedtünk, illetve értünk el. Aki a szociális egyensúlyvesztés állapotába került, nagyon könnyen lezuhant, lecsúszott, kénytelen volt elviselni „az élet előreláthatatlan következményeit". Az otthon nyitásának időpontjában már rendelkeztünk annyi értékes tapasztalattal, hogy láttuk, a hajléktalanná válás legtöbbször kínkeserves folyamat „eredményeként" válik sokszor szívbemarkoló tragédiává. A „kiilleszkedettek" hada reményvesztett. Visszaillesztésük a társadalomba heroikus, aprólékos munkát igényel. Megtérülése a befektetett munkához képest nagyon-nagyon szerény eredményekkel kecsegtető, sokszor nehezen érzékelhető csalfa reményeket alakít ki a segítettben, a segítőkben. Az elmúlt csaknem tizenöt évben közel 300 személy beutalása történt meg. Közülük mind ezidáig 70-75-en kerültek sikeres kigondozásra.
A két, tartós bentlakást biztosító ellátás (Hajléktalanok Otthona, Hajléktalanok Rehabilitációs Otthona) igénybevételét minden esetben a fenntartó által hozott beutaló határozat meghozása előzi meg. A fenntartó, Segítőházhoz való viszonyát, az intézmény autonómiájának fokmérőjét jól mutatja, hogy csak az eredeti megállapodásnak megfelelően történt beutalás az intézmény részlegeiben. Nem voltak kísérletek arra nézve, hogy olyan személy beutalását szorgalmazták volna, aki a legfőbb feltételnek nem felelt volna meg, vagyis nem lett volna hajléktalan.
A nyomulós elhelyezésre annál többször tettek kísérletet - elsősorban a Hajléktalanok Otthonába- a többségi társadalomban élők tagjai. Sokszor került sor arra a kegyetlenségre, hogy az életét tisztességesen leélt személyt igyekezetek akárcsak rövid idei is hajléktalanok között elhelyezni. Még ma is furcsa érzés az intézményben azzal a személlyel nap mint nap találkozni, akit tizenöt éve „egyéb lehetőségek híján áthidaló megoldásként" két hétre helyeztek el az intézményben. Azóta sokszor eltelt a két hét...
A kialakult intézményi férőhelyek, a szolgáltatásokkal együtt jelentkező kötelező feladatok között megoldást kellett találni az étkeztetésre is. Az ellátás kezdetén a lakók nagy része úgynevezett ellátmányt kapott, ami tulajdonképpen természetbeni segélyezést jelentett. A hajléktalan szállások úgy lettek kialakítva, hogy kisebb egységenként tudjanak önállóan főzni. Ha a kapott alapanyagot az intézményen belül elfogyasztották, akkor főztek. Szenzációsan. Az első években, 1998 elejéig a főtt ételt készen vásároltuk. Elsősorban az utcán élők szociális étkeztetése lett ilyen módok kialakítva. A visszaemlékezésekkor sokszor előkerül, amikor a város rangos éttermének külön helyiségében pincérek szolgálták fel az „egytál" ételeket. 1998-tól kezdődően saját kétszáz adagos főzőkonyhát üzemeltet az intézmény. A konyhai munkát jórészt hajléktalanok, vagy közülük rehabilitálódott személyek végzik. A konyha jól tudja hasznosítani a saját terményeket, alapanyagokat, adományokat. Itt lehet elkészíteni az utcára szánt meleg szendvicseket, forró teát.
A hajléktalanellátás kezdetekor előfordult, hogy a segélyként az ellátottaknak adott élelmiszer alapanyag „áttranszformálódott" más „halmazállapotúvá". Az élelmiszeren kívül az orgazdák megvettek az esendő hajléktalanoktól mindent: mosógépet, televíziót, fúrógépet, kéziszerszámokat, gázolajat, (több, mint öt évig azzal működött a központi kazán). A tulajdonunk kárára elkövetett sérelmekben az első helyezést az egyik, azóta sem előkerülő furgon ellopása nyerte el. A jármű, eltűnése után soha nem kerül elő. A tolvajok sem. Önálló, szociális lakhatásuknak eléréséig ellátottunk volt annak a betörőcsapatnak egyik illusztris tagja is, aki a Stromfeld úti építkezésen tett éjszakai látogatásán szerzett „anyagi előnnyel" igyekezett a jórészt szociális transzferekre alapozott életszínvonalán javítani. A bűncselekmény tárgyalásán az igazságügyi szakértő és közöttem (az intézményt képviseltem) kemény vita alakult ki az ellopott, kicsomagolatlan gáztűzhely valós értékéről. A vitát a másodrendű vádlott segített eldönteni: véleménye szerint a gáztűzhely sokkal többet ért, mint a szakértő által becsült, a felénél alig magasabb ár... Újból hangsúlyozni kell: a lopások szinte kizárólag megrendelésre történtek. A tolvajoknak az ellopott javaktól rövid időn belül muszáj volt megszabadulni, értük mindenképpen pénzhez kellett jutni.
Természetesen a hajléktalanok többsége ebben a tekintetben becsületes volt. Az intézményes ellátás alapfilozófiájában központi helyen szerepelt- és szerepel ma is- a munkavégzés. Több sikeres pályázatból származó forrásokból komolyan felszerelt műhelyeket sikerült kialakítani. Az első években ennek kifejezett hasznát vettük, már csak azért is, mert rengeteg javítást karbantartói munkát kellett elvégezni. 1992-ben nem volt közösségi helyisége a szállónak. 1993-1996 között a karácsonyi ünnepséget a Szaunában tartottuk. Az épület rövid történetét felidézve úgy alakult ki a Szauna, hogy felújítottuk azt a meglehetősen romos állapotban lévő épületet, amit a katonák valóban szaunázásra használtak. A munkát kizárólag hajléktalanok végezték. Amikor a Hajléktalanok Otthonát alakítottuk ki, létrejött egy hajléktalan kül- és beltagokból álló Bt. A bejelentett foglalkoztatottak hajléktalanok voltak. Így a hajléktalanok saját maguk számára építettek át otthont, átmeneti szállót, menhelyet. A faltól-falig csempézett konyha -a kiszolgáló részlegekkel- kialakításakor az első osztályú burkolást hajléktalan szakember végezte. Ezekkel a megoldásokkal tudtuk a bővítési munkákat, javításokat a piaci árnál jóval alacsonyabban elvégezni.
Az ellátás kezdetétől igyekeztük az intézmény életét szakmai tartalommal megtölteni. Az első két év kivételével minden karácsonykor a központi ünnepen részt vett a város polgármestere. Az ünnepség minden alkalommal december huszonnegyedikén egy órakor kezdődik és az a különlegessége, hogy évente más-más részleg szervezésében a lakók adják a műsort. Az atmoszféra, a hangulat mindig sok segítséget nyújtott abban, hogy a legkritikusabb napokon át tudjanak a hajléktanok lendülni. Az ellátottak személyre szóló ajándékot kapnak, aminek jó részét az intézmény munkatársai gyűjtenek össze a város polgáraitól, gazdasági szervezeteitől. Csaknem minden évben a legbecsesebb ajándékok között tartják számon a lakók a város polgármesterétől, vezetőitől, képviselőitől kapott adományokat. Több mint öt éve nyújt közvetlen támogatást a megyés püspök úr. Egyszerű, közérthető - a karácsonyi ünneplést meghitté tevő- gondolatai hosszú ideig megmaradnak a hajléktalanok emlékezetében. Évek óta szenteste misézésre is sor kerül a likócsi Hajléktalan Otthonban. A misét általában a Szent Erzsébet Egyházközség plébánosa szolgáltatja. Az egyházközösséggel az intézménynek több éve kialakított kapcsolata van, Erzsébet napi szeretetvendégséggel és a hajléktalanok javára történő gyűjtéssel.
Amióta kialakításra került a Stromfeld úti Nappali Melegedő és Népkonyha, azóta megtartjuk a Mindenki Karácsonyát. A nappali, illetve a téli krízis ellátásban részesülők műsort adnak sorstársaiknak, az utcai ellátottaknak. Ezután egységes karácsonyi csomag kerül az ünnepi asztalra minden ellátottnak. Természetesen más ünnepek megünneplésére is sort kerítettek a hajléktalanok: március 15-e, október huszonharmadika, a társadalmi ünnepek közül, és halottak napja, mindenszentek is. A saját maguk készült műsorok egyre színvonalasabbá váltak és a lehetőségük szerint rész is vesznek az ünnepségeken. Az utóbbi három évben hagyományossá vált a Hársfavirág ünnep megtartása. Az intézmény életét bemutatni szándékozó ünnepség első vendége az azóta Kossuth Díjjal kitüntetett Hobó, alias Földes László.
A teljesség igénye nélkül említést kíván az utcai szociális munka alakulásának – a tevékenység normatív finanszírozásáig terjedő- története. (2006-tól ezt a feladatot a Segítőház Alapítvány végzi). Az első évtől kezdve végeztünk utcai szociális munkát, korán felismertük a jelentőségét. Különösen a téli hónapokban növekedett meg a szerepe ennek a szolgáltatásnak, aminek helyi intézményévé vált a Szentestén történő körjárat: az utolsó Kör. Szentestén még a legrenitensebb, legkeményebb hajléktalan is együttműködővé vált. Kevesen mondtak nemet az intézménybe hívó szóra. Néhány alkalommal rendkívül hideg volt. Sokszor volt kérdéses Szentestén, akik fedél nélkül maradtak, túl tudják-e élni a karácsonyt?
Az intézményes hajléktalan ellátás legsötétebb, legszomorúbb részét a halottban számított veszteségek jelentik. Több, mint 200 hajléktalan sorstársunk temetésén kellett részt vennünk. Sajnálatos, hogy a legtöbbször csak mi vettünk rész a búcsúztatáson, a temetés pedig kevés kivételtől eltekintve köztemetés volt. Pontos nyilvántartást vezetünk az elhunytakról, hagyatékolásuk intézése az intézmény dolgozóinak a feladata. E szomorú bekezdéshez kívánkozik az egykori kollégákról való megemlékezés. Többségüket munkaképes korban támadta meg a végzetes betegség.
Amikor megpróbálunk előre tekinteni, nehezen értékelhető előképet tudunk csak elképzelni. Minden valószínűség szerint az intézmény kapacitása nem fog számottevően növekedni. Esetleges kapacitásnövekedés valószínűleg szolgáltatásbővüléssel fog együtt járni. Azt is feltételezzük, hogy a közelmúltban a hajléktalanok lakhatását elősegítő TÁMOP-os projekt át fogja a soraikat rendezni.