Köszöntő

Számomra kevés köszöntő elkészítése tűnt olyan nehéznek, mint a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat kiadványáé. És bár jó szívvel, értő gondossággal igyekeztem eleget tenni a felkérésnek, kétségeim támadtak a felől, sikerül-e minden kedves olvasóban az ilyenkor szinte kötelezően elvárt elégedettség érzését kivívnom? A bevezetőkben megfogalmazott ajánló szavak, gondolatok mindig valami nagy eredményről szoktak szólni. Elegáns, könnyed dolgokról, olyanokról, amelyeknél az eredmény szépsége feledteti a kemény munkát, az izzadságszagot és a kudarcot. 

A Hajléktalanokat Segítő Szolgálat elmúlt húsz évéről, így a jubileumáról szóló emlékkönyv műfaja – a tartalmának alapjául szolgáló hajléktalan életekhez hasonlóan- nem lehet könnyű. Nem követheti az emlékkönyvek hagyományos szerkesztői elveit, nem foglalhatja maradéktalanul magában  azok tartalmi elemeit.

Minden sorát, történetét a valóság írta. A maga fekete-fehér kópiáján pereg filmszerűen az elmúlt húsz év egymáshoz kapcsolódó, egymásba fonódó történetfolyama. Akik ott voltak, akik részt vettek a hajléktalan szolgáltatás alakításában fejlesztésében észrevétlenül váltak a történet jelentős, vagy kevésbé meghatározó szereplőivé. Ott voltak és vannak a hajléktalanokkal való első találkozásnál, segítésük kínkeserves feladatainál, apróbb örömeinél, ünnepeinél. És nagyon sok alkalommal – családtagok, rokonok híján- az utolsó útjuknál.

A jelesebb ünnepek megtartása mindig fontos eseményt jelent a hajléktalan ellátás életében. Polgármesterré választásom kezdetétől részt veszek az intézmény karácsonyi ünnepségein. Testközelből tapasztalom meg az emberi sorsok mélységét, a remény éltető erejét, a szeretet sugárzó hatását. A dolgozók részéről mindig tapasztalom a kitartó munkát, az elkötelezett segítést és a szakmaszeretetben megnyilvánuló alázatot. Az egyébként sem könnyű szociális segítés területén a hajléktalanellátás a legnehezebbek közé tartozik. Az ott dolgozók elhivatottságát csak megerősíteni és megköszönni tudom.

Győr Megyei Jogú Város jelentős anyagi áldozatokat vállalva támogatja a városi hajléktalan ellátást. A városunk továbbfolytatja az eddig vállat értékek képviseletét. A szegény, elesett, hajléktalan emberekhez való viszonyulásunk krédójaként igaz hittel vallhatjuk Baranyi Ferenc vonatkozó sorait: 

      Akit egyszer porig aláztak:
      porig kell azért lehajolni,

                                               (Porvers)

 

Borkai Zsolt                 

Győr Megyei Jogú Város polgármestere

Dr. Somogyi Tivadar fényképe

 

Kedves Olvasó!

 

 

 

 

Amikor Ön ezt a könyvet kézbe veszi és olvassa, egy elhivatott szakembergárda húsz év fáradtságos, nehéz munkájáról kap tájékoztatást.

Nekem személy szerint volt lehetőségem 1992-től végigkísérni a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat működését, erőfeszítéseit, az elesett emberek segítését.

Nagyon sok negatív érzés, vélemény kapcsolódik a hajléktalanokhoz a társadalom részéről, de meggyőződéssel állítom, hogy senki sem születik hajléktalannak, hanem mindenki mögött egy személyes szomorú sors áll. Aki igazából foglalkozni akar a hajléktalansággal és meg akarja érteni a hajléktalanokat, azoknak Gorkij Éjjeli Menedékhely című színművét ajánlom.

Nekünk, szakembereknek és „szerencsés sorsú embereknek” feladatunk, hogy az elesetteken  segítsünk és életük során – amíg hajléktalanok – emberi életet biztosítsunk számukra, de a legfőbb cél, hogy visszavezessük őket a társadalomba.

Ezért a célért a könyv írói, szerzői, szereplői sok mindent tesznek, mi pedig erkölcsileg és anyagilag kell, hogy támogassuk munkájukat.

 

 

 

 

Dr. Somogyi Tivadar

  alpolgármester   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Akkor... és most

 

 

Érzelem és értelem. E kettősség nagyban meghatározza az ember életét. Az enyémet is. A 90-es évek elején a hajléktalanság számomra csak a szakirodalomból létezett. A valóságban akkor szembesültem ezzel a ténnyel, amikor a Segítőházban kezdtem dolgozni vezető-helyettesként. Ahogy a regényekben írják, valóban ez volt a hőskor.

A vezetőmmel, Sütő Csabával szinte reggeltől - estig jártuk a várost, alakítottuk a kapcsolatokat a jövendő ellátottakkal. Nagyon fontos volt a döntéshozókkal is elfogadtatni, hogy ez az új ellátási forma hatékony és sikeres lesz. Itt szeretném megemlíteni Németh Jánosné Alpolgármester Asszonyt, aki szívvel-lélekkel küzdött azért, hogy működjön a városban a Segítőház.

És ez már az érzelem. Amikor, karácsony este az általa sütött bejglit szeltük, vagy amikor egy személygépkocsiban vittünk közel 20 db karnist, igen ezek olyan realitások voltak, amelyeket ma már giccsesnek is mondhatnék. De abban az időben ez jelentette számunkra a munkát, a hivatást.

Az élet elsodort onnan, de munkatársként, majd a fenntartó képviseletében mindig figyelemmel kísérhettem a Segítőház fejlődését. Csak tisztelettel tudok beszélni az ott dolgozó kollégákról, vezetőkről és azokról az emberekről, akik ott élnek. Néha indulatos vagyok, ha látom, hogy akin segíteni akarnak, nem fogadja el a segítséget. Ugyanakkor tudom, milyen nehéz folyamat is ez.

 

Remélem a következő évek igazolják azt a szakmaiságot, azt az irányt, amelyet Győr városa a hajléktalan ellátás kérdésében következetesen képvisel!

 

 

                                                                                                                               Páternoszter Piroska

                                                                                                                                   főosztályvezető

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

               Előszó helyett            „ ... az áttekintés,

                                                                                                                                                         melyet csak az évek múlása hoz meg,

                                                                                                                                                         a legnagyobb elégtétel,

                                                                                                                                                         melyet az emberi és világi dolgok

                                                                                                                                                         megismerése közben szerezhetünk.”

                                                                                                                                                                                                                                  Márai Sándor - Füves könyv

 

 

Intézményünk két évtizede nyitotta meg kapuit a rászorult emberek előtt.

Magatartásunkat mindig a segítő szemlélet határozta és határozza meg, amely  az arra rászorulók problémái komplexitásának figyelembevételével az ellátottak számára a lehető legtöbb és legjobb megoldásokat adja.

A társadalmi elvárás a munkánk során mindig meghatározta azokat az igényeket, amelyeknek fokozatosan meg kellett felelnünk. Ezeknek az igényeknek a tükrében a kezdeti alapellátásból, mára kifejlett, sokrétű ellátást biztosító intézménnyé fejlődtünk.

Szakmai munkánk megvalósítását tevékenységükkel kiválóan támogatják a jól képzett munkatársaink.

A fokozódó speciális igényekre való megfelelés szüksége és a létrehozott kiváló szakmai képzések párosítása eredményeként szakembergárdánk sok szakértői szinten dolgozó munkatárssal rendelkezik.

Munkánkat erősíti, hogy regionális módszertani konzorciumi partnerként a régió intézményeivel közösen tudjuk a területünkön egységesíteni a szakmai elvárások és követelmények megvalósítását.

Évkönyvünk megjelentetésével azt szeretnénk elérni, hogy az ellátásba folyó munkába, mindenki, aki kíváncsi, betekintést nyerhessen. Megcélozzuk, hogy a civil szféra és a szakma képviselői ezeken az ismereteken keresztül szerezhessenek tapasztalatot, jelezhessék támogató, segítő szándékukat.

Szeretnénk, ha évkönyvünkkel hozzájárulnánk a szűkebb és tágabb közösség megfelelő tájékoztatásához: kivonatot mutatván az elmúlt húsz évben végzett munkánkról. Szeretnénk, ha az itt nyújtott áttekintés hozzájárulna a hajléktalanság megítélésének pozitívabb alakulásához.

 

Egy intézmény 20 éves történetében a régi dolgozók , ellátottak ugyanúgy jelen vannak, mint a mai  lakók és segítőik.

 

Kiket üdvözölhetek, köszönthetek eme kis könyvecskével?

 

Mindenkit , aki akár ellátottként, akár dolgozóként, családtagként vagy bármelyik  támogató oldalról jelent meg az elmúlt húsz év hétköznapjaiban. Ugyan akkor köszöntöm a civil és társadalmi támogatóinkat, a szakma egyéb területén dolgozó, de hozzánk kapcsolódó munkatársakat, és nem utolsó sorban a fenntartó önkormányzatot, aki az elmúlt 20 évben segítette munkánkat, ellátottjainkat.

 

Ennek szellemében köszöntöm az olvasókat és kívánom, hogy a könyv segítségével tett látogatás azt az élményt nyújtsa, amelyet intézményünkkel kapcsolatosan elképzeltek, vagy – ne legyünk kishitűek - annál is jobbat.                                                                            

                                                                                               

                                                                                                      Sütő Csaba

                                                                                                                       Intézmény vezető

Úton.....

 

A történet

 

A Fehérházként emlegetett likócsi rehabilitációs otthon épületében 10 lépcső vezet a kanyarig - meg tíz a forduló után- fel az emeletre. Tíz meg tíz az húsz. Valamivel több, mint ennyi éve léptem be először a likócsi orosz laktanyába, ahol akkor lázas tevékenység folyt: az egykori katonai bázis átalakítása, szó szerinti civilizálása zajlott. Néhány, különböző korú férfi próbálta a lépcsőfokok rovátkáiból a felújítási törmeléket alkalmi eszközökkel kikapirgálni. Ez, a hely szelleméhez kiválóan igazodó kép (más helyeken életemben többször láttam az előző lakókat primitív eszközzel, vagy a nélkül „szakmunkát” végezni) örökre rögződött bennem. Segítségképpen három, különböző méretű csavarhúzót adtam kölcsön a dolgozóknak, jobb híján hatékonyabban tudtak dolgozni. A csavarhúzók a munka végzése közben eltűntek, senki nem tudta hová. Ezzel megnyílt a sora azoknak a „paranormális jelenségeknek”, amik Likócson a Segítőházban a tulajdonnal összefüggésben oly sokszor megismétlődtek és megismétlődnek ma is.

Az 1992. január12.-i intézményszentelő után szerettünk volna a hajléktalanokkal jól dolgozni, az ellátásukkal kapcsolatos munkát jól végezni. Teljes munkakörben négyen voltunk. A munkákat egy közhasznú munkás segítette. A jó, és szemmel látható eredményeket produkáló, hatékony munkáról szőtt elképzelésünk inkább ábránd maradt. Kétségen kívül nagyon szorgalmasak voltunk, elszántnak. Hovatovább bátrak, azt hittük a probléma megoldásnak egyszerű, viszonylag áttekinthető lépései vannak. Az első időszak dolgozóinak, a később egyre bővülő munkahelyi közösségnek (ma hatvanegy állandó, és hat időszakos munkatársa van intézménynek) rá kellett jönnie, hogy a hajléktalanellátás helyzete sokkal összetettebb feladat. A lakhatási feltételek elvesztése mellett sok egyéni problémával küzdenek a hajléktalanok. Másként fogalmazva - ez a megállapítás húsz éves relevanciával bír- olyan hajléktalannal, aki „csak” hajléktalan, nem tud hol lakni elvétve lehet találkozni! Majdnem mindegyikőjüknél van valami egyéb is. Italozás, válás, munkanélküliség, betegség, összeütközés a törvénnyel, családi gondok. Ha a fentiek közül az egyik sincs, akkor csak egyszerűen balfék. Ez utóbbiak vannak a legkevesebben.

Lendületesen folyt az intézmény szervezése. Néhány felismerés, ösztönös ráérzés sokat lendített a kezdeti nehézségeinken. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: a hajléktalan létnél csak a tétlenségre kárhoztatott hajléktalanság a rosszabb és a veszélyesebb. A semmittevés csökkentésére kiváló adottságot, naponta jelentkező kihívást jelentett, hogy a katonai bázist rendbe kellett hozatni. Az eredetileg két hektár terület tartozott az intézményhez. Ez 1997-tól 4,2  hektárra növekedett. Az egykori katonai bázis művelhető területén ma szántóföldi zöldség-, fóliás primőrtermesztés folyik. Változó sikerrel próbáljuk lecserélni az itt maradt extenzív gyümölcsfajtákat. Több mint 15 éve sertést hizlalunk. A foglalkoztatásból eredő terményeket a saját főzőkonyhánkon dolgozzuk fel lényegesen csökkentve a költségeket.

A rendkívül heterogén összetételű hajléktalan népességet igyekeztünk különböző szintű ellátásban részesíteni. A legmagasabb , „A”kategóriájú ellátásban azok kerültek, akik megfelelő öngondoskodással bírtak. A szolgáltatásukban egyértelműen magas volt az adható, a nem kötelező juttatások aránya. Tulajdonképpen más eszköz nem állt rendelkezésünkre csak az adható kategóriába sorolható javak arányának növelése-csökkentése. A további két ”B”és „C” kategóriában ennek a variációs lehetőségei tükröződött vissza. Egy sajátos negyedik kategória képzésében a hajléktalanok aktuális állapotának alakulásához próbáltuk alkalmazkodni. A hírhedtté vált „D” kategóriában a notorikus súlyos alkoholproblémával küzdők kerültek. Mellettük a konkrét alkalommal ittas állapotban lévők is itt kaptak józanodásukig elhelyezést. A D vágány és a Dühöngő elnevezés az óta is megmarad a helyi szlengben.

Nem mellékes megemlíteni, az ellátási terület jogi szabályozásának a fejlődését is. A saját kategóriák kialakítása idején csak nagyon rövid szabályozás állt rendelkezésre. 1993-ban elébb a törvényi, majd ennek a rendeleti szabályozása lépett életbe. Ezekkel együtt már megfelelő jogi háttere alakult ki a differenciált hajléktalan-ellátásnak. Lehet ma már túlszabályozottságot jelen a több száz oldalra duzzadt jogi anyagok összessége.

Az intézményt az első években nehéz volt megközelíteni. Ugyan volt helyközi busz megálló de a „derék” autóbusz vezetőknek hosszabb időre volt szüksége ennek a tudomásul vételére. A helyi járat végállomása több mint ezerötszáz méterre található a „Bázistól”. Gyalogos közlekedésre nem voltak meg a feltételek. Mindenki a közút szélén közlekedett. Csak e szakaszon kilenc ember vesztette életét gyalogos gázolás nyomán. Ebből két esetben egyszerre két embert ütött el autó. Jelenleg kerékpárúton is elérhető az intézmény gyalogosan. Igaz legújabban - a kivilágítás hiányára hivatkozva- egyre többen használják gyalogos közlekedésre a közutat.        

Megváltozott a bázis képe. Az épületeken, a katonaságra jellemző sajátos sárga színt felváltotta a fehér. Jelenleg már csak egy épület sárga, de hamarosan az is új színt fog kapni…

A lakók összetétele a rendszerváltás akkori időszakára volt jellemző. Megterhelő „élményt” okozott a nagy számban megjelenő, állami gondozásból kikerülő fiatalok magas számú megjelenése. Jó részük sorsa az óta sem rendeződött ketten ma is az ellátottak között élnek. Ez annak ellenére szomorú, hogy hosszabb- rövidebb ideig kikerültek az ellátásból.

Abban az időben Győrött rengeteg munkásszállás zárt be. A nyilvánvalón hátrányos helyzetű, életvezetési-életviteli problémákkal küzdő, természetes támasz (család) nélküli, betanított munkakörből elbocsájtott munkanélküliek közül sokan kerültek az intézménybe. Az állami neveltetésű és a munkásszállókon élők két csoportja egyben nagyon hasonlított egymásra: a problémáikkal és konfliktusaikkal rendkívül nehezen tudtak megküzdeni.

Meghatározó csoportot alkottak a büntetett előéletű hajléktalanok. Pitiáner bolti szarkák, REF-fesek, hétpróbás csirkefogók, kőkemény vagabundok, gyilkosok (hárman) képezték ezt a réteget. Arányuk 1992 második felére csaknem az ellátottak felét tette ki. A több-, esetenként több tízéves büntetett előéletű múlttal rendelkezők előszeretettel, hatékonyan alakították ki működtettek egyfajta börtönszubkultúrát. A csicskáztatást, az ököljogot, az erőszakot nehéz volt kezelni, e tekintetben egy- másfél év után lehetett érzékelhető eredményt elérni.

Megjelentek a „kiérdemesült” hajléktalanok is. Ide tartoztak, a lezsarolt, a munkából kiöregedett, teljesítőképességüket elvesztő, egykor szebb napokat megélt ellátottak. Nekik a túltengő önérzetük és büszkeségüknél nem volt egyebük. Magyarország kilencvenes évek eleji gründolási lázának munkaerőpiaca sok embert- köztük szépszámú hajléktalant- foglalkoztatott. Természetesen feketén. Közülük senkinek nem volt semmilyen a foglalkoztatással összefüggő védettsége, a munkaszerződés ismeretlen, maximum az ígéretekben lebegtetett fogalom volt. Kisebb-nagyobb baleset érte a feketén foglalkoztatottakat, akiket - más lehetőség híján- a kórház a hajléktalanszállóra bocsájtotta el.

Külön, ugyancsak sajátos csoportot alkottak a külföldi illetékességű, menekült, szociális migráns ellátottak is. A legtöbbször a Trianon előtti Királyi Magyarország területéről érkező magyarok az üldöztetések elől menekülve, a jobb megélhetés, boldogulás délibábos reményével hagyták el szülőföldjüket. Miután kiderült itt sincs kolbászból a kerítés többüket sikerült meggyőzni: nem biztos, hogy jó választás hajléktalanná válni. Közülük a legemlékezetesebb annak az erdélyi családnak az esete, akinek a teljes létszáma- a karon ülő csecsemőtől a hetven éven felüli nagypapáig- 37 fő tett ki. Hazaköltözésükkor teherautóval szállítottuk a vasút állomásra utánuk a részükre gyűjtött adományokat. A délszláv háború sok embert elüldözött szülőföldjéről, a legtöbben egy árva szót sem beszéltek magyarul. Hónapokig volt a lakónk Tódor, aki egy bombatámadás után beszédképtelen állapotba Koszovótól futott Győrig. Hogy pontosan mi történt vele sohasem tudjuk meg, képtelen volt elmondani…

Az első években az ország minden tájáról származtak az intézményben lakók. A depresszió sújtotta területekről érkezett képzetlen, csak segéd- és betanított munkára alkalmas munkavállalók lakóhelyükön a rendszerváltás idején a legelsők között veszítették el a munkahelyüket. Az idegen településről származók száma a kilencvenes évek végére csökkent érezhetően. Igaz, akkorra teljesen zárttá vált a szociális szolgáltatások rendszere. Az ellátásokhoz való hozzáférés szabályozása megnehezítette, hogy a szociális migránsok a hajléktalanok közé bejussanak.

Amikor megvizsgáltuk a hajléktalanok szociológiai összetétele közül a képzettségre vonatkozó adatokat, akkor néhány tévhitet el kellett oszlatni. A segéd- és betanított munkások magas, átlagosan 40 %-os aránya mellett, ugyancsak 40 %-ra tehető a szakmunkás végzettséggel rendelkezők száma. Ám hiába volt közülük sok szakmunkás, azoknak a képzettségeknek a jó része elavult, a munkaerőpiacon nehezen eladható tudást hordozott. Talán, sok más munkanélkülivé vált társuk mellett, átképzésekkel sikeresebben tudtak volna a beszűkült munkaerőpiacon a foglalkoztatásukért versenyezni. Szép számmal akadtak középiskolai végzettséggel rendelkező hajléktalanok is. Az elmúlt húsz évben megfordult az ellátásban két jogászdoktor, nyolc agrármérnök, öt tanár, közgazdász. Találkoztunk három „igazi” analfabétával is. Három, egykor volt kollégánk, mint hajléktalan került velünk újra kapcsolatba…

Sokszoros érdeklődésre számot tartó kérdés, hogy a hajléktalanok mennyi időt töltöttek el az ellátásban. Az eredeti elképzelések szerint a hajléktalanság általában rövid ideig tartó, epizódszerű esemény. A szabályozások szerint csak egy szolgáltatásban, a Hajléktalan Otthoni ellátásban korlátlan az intézményben eltölthető időtartam. Az átmeneti elhelyezésben sokszor nem tudtuk az előírt időtartam letelte után a hajléktalant visszailleszteni a társadalomba. Ezért sokan töltenek a megengedettnél jóval hosszabb időt az ellátó rendszerben. Néhányan egészen rövid ideig, akárcsak órákig vannak a hajléktalanszállón. Közülük hárman csak azért, mert a bekerülésük után a következő nap elhunytak. (Kivétel nélkül más intézményből, „rendezettnek” minősített „távozás” után kerültek a Hajléktalanokat Segítő Szolgálathoz)   

A hajléktalan ellátásunk történetében az ellátottak egészségképe külön tárgyalást igénylő rész. Közhely, csak ismételni lehet, mindig is nehéz volt egészséges hajléktalannal találkozni. A testi fogyatékosságuk szemmel látható. Ezek egy része a hajléktalan léttől függetlenül is meglévő, más részük szorosan összefügg azzal, hogy hajléktalanok. Hajléktalanként közülük többen szenvedtek el vasúti balesetet: ketten a lábukat vesztették el. Egy személy hajléktalanná válásában pont a vasúti baleset játszotta a legfőbb okot.  Az ellátottak között a lelki betegségek, deficitek teljes tárházával találkozhatunk. A kisebb gondot okozó karakteropátiák, szociopátiák mellett a különféle pszichiátriai kórképekben megjelenő vonások időnként egészen különös hangulatot alakítanak ki a hajléktalan szállón.

A káros szenvedélyek közül az alkohol vezető helye mellett, a teljesen általános  kávéfogyasztás, és a gyógyszerfüggések is megtalálhatók az ellátottak között. Rendkívül magas a depressziósak részaránya.  A férfiak csaknem 100, nők több mint 90 %-a dohányzik. A felsorolt betegségek csökkentése érdekében többféle csoportot szerveztünk az elmúlt húsz évben. Úgy látszott, hogy sem a szociális ellátások személyi feltételeinek szabályozásában, sem a mindennapok gyakorlatában nem került tudomásul vételre az addiktológiai problémák magas aránya. Ezen úgy próbáltunk segíteni, hogy egy szakembert kiképeztettünk addiktológiai konzultánssá. Más szociális ellátásokkal együtt a hajléktalanság kezelésében is elszenvedtük az egészségügy folyamatos, elsősorban pszichiátriai ellátások kapacitásának szűkítésében megnyilvánuló „reformjait”.   

A város döntéshozói, tisztségviselői aktívan segítettek az intézmény tárgyi feltétel rendszerének a kialakításában. Több kollégium, munkásszállás, pihenőház ágya, konyhafelszerelése, elfekvő készlete került a hajléktalan szállásra. A politikusok közül az induláskori polgármester, alpolgármester asszony, a szociális és egészségügyi területet irányító irodavezető, az egyházak képviselői tevőlegesen is részt vettek az ellátás fejlesztésében. Az első évtől kezdve napi kapcsolatban megnyilvánuló együttműködés alakult ki a Magyar Vöröskereszt városi szervezetével, a Magyar Máltai Szeretet Szolgálattal. A Svéd Magyar Segélyszervezet egy komplett kórházat szállíttatott a likócsi telephelyre. A hajléktalanok által újra épített faház ma a rehabilitációs otthon irodájaként szolgálja az ellátórendszert.

A hajléktalanellátás első két évében, az 1992. január1-től önálló Családsegítő Szolgálatban folyt a rászorultak ellátása. Nem volt könnyű időszak. A szolgáltatási helyzet türelmetlenné tette a hajléktalanellátás szakfeladatában tevő szakembereket és jómagamat is. Az első év végére maga a hajléktalanellátás nagyobbra növekedett, mint az eredeti CSSK. 1993 közepétől reális lehetőséggé vált egy önálló szervezet kialakítása. Az új intézmény 1994. január elsején, Hajléktalanokat Segítő Szolgálat néven kezdte meg a működését. Az intézmény történetében mozgalmas időszak volt, de mindenkiben égett a tettvágy. A feladatok folyamatosan szaporodtak: a helyi munkaerőpiacon akkoriban érezhetővé vált a foglalkoztatási mélypont. A város életében meghatározó szerepet vivő vállalatok csődje és felbomlása ekkorra teljesedtek ki.

A magyar szociálpolitika- benne az országos hajléktalanellátás - viszonylag kedvező hátszelet biztosított a helyi hajléktalan ellátás fejlesztéséhez. Az országos szociálpolitikai szándék megfelelően tükröződött vissza a helyi fejlesztésekben: 1994 elejétől 180-ra növekedett az önálló intézményi férőhelyek száma. A nagyrészt pályázati forrásokból megvalósuló bővítések részben orvosolták az egyre növekvő ellátási igényeket. Sikerült enyhíteni a hajléktalan családok ellátási feszültségét. A férőhelyek növekedéséből ötven fő az ún. krízislakások kialakításában valósult meg. Ezekben családok elhelyezése történt. Az intézmény hozzájutott néhány ingatlan bérleti- működtetési jogához. Természetesen azokat az épületeket fel kellett újítani, rendbe kellett hozni.

A férőhelyek bővülése mellett 1995-ben növekedett a szolgáltatások köre is. A bővítéseket megelőzően többféle koncepciót fogalmaztunk meg a szükséges intézményfejlesztésre: egyöntetű véleménnyé vált a hajléktalanok rehabilitálására, ápolására vonatkozó igények pontosan meghatározott kielégítése. 1995 őszén népkonyhát, nappali melegedőt, orvosi rendelőt avattunk a „Stromiban”. A melegedő és a népkonyha meghatározó segítséget jelentett az utcán élők ellátásában.

A fejlesztés szempontjából két csendesebb év következett. 1997-ben – október 15-én- újabb 90 férőhellyel növekedett a helyi intézményes hajléktalanellátás kapacitása. A negyven férőhelyes Hajléktalanok Otthonában az önmaguk ellátására képtelen, vagy csak kismértékű önállóságot mutató hajléktalanok nyertek elhelyezést. Az ökumenikus szentelést végzők az áldásuk középpontjában különféle allegóriákkal a békés életet állították. Reményeik szerint a Hajléktalan Otthon béke szigetéhez fog hasonlítani. Jóleső arra gondolni, számtalanszor került megállapításra: az áldás kívánsága teljesült. A beköltözött emberek között megtalálhatók a lakásmaffia áldozatai, betegek- elsősorban mozgáskorlátozottak-, idősek, súlyos, végstádiumos, tumoros ellátottak. Az Otthon állománya többszörösen kicserélődött. Az eredeti beköltözöttek közül ma már csak egy, az otthonban a férjével kerülő, majd ott megözvegyülő nő tud visszaemlékezni a nyitás napjára.

A Hajléktalanok Rehabilitációs Otthona a társadalmi re-integráció lehetőségét kínálja a vállalkozó, a megkapaszkodás utáni visszailleszkedésben bízó hajléktalanoknak. Ez a viszonylag leegyszerűsített közelítés nagyon csalóka: a legtöbb buktatót – és a legtöbb visszailleszkedésben mért eredményt- ebben a szolgáltatásban szenvedtünk, illetve értünk el. Aki a szociális egyensúlyvesztés állapotába került, nagyon könnyen lezuhant, lecsúszott, kénytelen volt elviselni „az élet előreláthatatlan következményeit”. Az otthon nyitásának időpontjában már rendelkeztünk annyi értékes tapasztalattal, hogy láttuk, a hajléktalanná válás legtöbbször kínkeserves folyamat „eredményeként” válik sokszor szívbemarkoló tragédiává. A „kiilleszkedettek” hada reményvesztett. Visszaillesztésük a társadalomba heroikus, aprólékos munkát igényel. Megtérülése a befektetett munkához képest nagyon-nagyon szerény eredményekkel kecsegtető, sokszor nehezen érzékelhető csalfa reményeket alakít ki a segítettben, a segítőkben. Az elmúlt csaknem tizenöt évben közel 300 személy beutalása történt meg. Közülük mind ezidáig 70-75-en kerültek sikeres kigondozásra.

A két, tartós bentlakást biztosító ellátás (Hajléktalanok Otthona, Hajléktalanok Rehabilitációs Otthona) igénybevételét minden esetben a fenntartó által hozott beutaló határozat meghozása előzi meg. A fenntartó, Segítőházhoz való viszonyát, az intézmény autonómiájának fokmérőjét jól mutatja, hogy csak az eredeti megállapodásnak megfelelően történt beutalás az intézmény részlegeiben. Nem voltak kísérletek arra nézve, hogy olyan személy beutalását szorgalmazták volna, aki a legfőbb feltételnek nem felelt volna meg, vagyis nem lett volna hajléktalan.

A nyomulós elhelyezésre annál többször tettek kísérletet - elsősorban a Hajléktalanok Otthonába- a többségi társadalomban élők tagjai. Sokszor került sor arra a kegyetlenségre, hogy az életét tisztességesen leélt személyt igyekezetek akárcsak rövid idei is hajléktalanok között elhelyezni. Még ma is furcsa érzés az intézményben azzal a személlyel nap mint nap találkozni, akit tizenöt éve „egyéb lehetőségek híján áthidaló megoldásként” két hétre helyeztek el az intézményben. Azóta sokszor eltelt a két hét…

A kialakult intézményi férőhelyek, a szolgáltatásokkal együtt jelentkező kötelező feladatok között megoldást kellett találni az étkeztetésre is. Az ellátás kezdetén a lakók nagy része úgynevezett ellátmányt kapott, ami tulajdonképpen természetbeni segélyezést jelentett. A hajléktalan szállások úgy lettek kialakítva, hogy kisebb egységenként tudjanak önállóan főzni. Ha a kapott alapanyagot az intézményen belül elfogyasztották, akkor főztek. Szenzációsan. Az első években, 1998 elejéig a főtt ételt készen vásároltuk. Elsősorban az utcán élők szociális étkeztetése lett ilyen módok kialakítva. A visszaemlékezésekkor sokszor előkerül, amikor a város rangos éttermének külön helyiségében pincérek szolgálták fel az „egytál” ételeket. 1998-tól kezdődően saját kétszáz adagos főzőkonyhát üzemeltet az intézmény. A konyhai munkát jórészt hajléktalanok, vagy közülük rehabilitálódott személyek végzik. A konyha jól tudja hasznosítani a saját terményeket, alapanyagokat, adományokat. Itt lehet elkészíteni az utcára szánt meleg szendvicseket, forró teát. 

A hajléktalanellátás kezdetekor előfordult, hogy a segélyként az ellátottaknak adott élelmiszer alapanyag „áttranszformálódott” más „halmazállapotúvá”. Az élelmiszeren kívül az orgazdák megvettek az esendő hajléktalanoktól mindent: mosógépet, televíziót, fúrógépet, kéziszerszámokat, gázolajat, (több, mint öt évig azzal működött a központi kazán). A tulajdonunk kárára elkövetett sérelmekben az első helyezést az egyik, azóta sem előkerülő furgon ellopása nyerte el. A jármű, eltűnése után soha nem kerül elő. A tolvajok sem. Önálló, szociális lakhatásuknak eléréséig ellátottunk volt annak a betörőcsapatnak egyik illusztris tagja is, aki a Stromfeld úti építkezésen tett éjszakai látogatásán szerzett „anyagi előnnyel” igyekezett a jórészt szociális transzferekre alapozott életszínvonalán javítani. A bűncselekmény tárgyalásán az igazságügyi szakértő és közöttem (az intézményt képviseltem) kemény vita alakult ki az ellopott, kicsomagolatlan gáztűzhely valós értékéről. A vitát a másodrendű vádlott segített eldönteni: véleménye szerint a gáztűzhely sokkal többet ért, mint a szakértő által becsült, a felénél alig magasabb ár… Újból hangsúlyozni kell: a lopások szinte kizárólag megrendelésre történtek. A tolvajoknak az ellopott javaktól rövid időn belül muszáj volt megszabadulni, értük mindenképpen pénzhez kellett jutni.

Természetesen a hajléktalanok többsége ebben a tekintetben becsületes volt. Az intézményes ellátás alapfilozófiájában központi helyen szerepelt- és szerepel ma is- a munkavégzés. Több sikeres pályázatból származó forrásokból komolyan felszerelt műhelyeket sikerült kialakítani. Az első években ennek kifejezett hasznát vettük, már csak azért is, mert rengeteg javítást karbantartói munkát kellett elvégezni. 1992-ben nem volt közösségi helyisége a szállónak. 1993-1996 között a karácsonyi ünnepséget a Szaunában tartottuk. Az épület rövid történetét felidézve úgy alakult ki a Szauna, hogy felújítottuk azt a meglehetősen romos állapotban lévő épületet, amit a katonák valóban szaunázásra használtak. A munkát kizárólag hajléktalanok végezték. Amikor a Hajléktalanok Otthonát alakítottuk ki, létrejött egy hajléktalan kül- és beltagokból álló Bt. A bejelentett foglalkoztatottak hajléktalanok voltak. Így a hajléktalanok saját maguk számára építettek át otthont, átmeneti szállót, menhelyet. A faltól-falig csempézett konyha -a kiszolgáló részlegekkel- kialakításakor az első osztályú burkolást hajléktalan szakember végezte. Ezekkel a megoldásokkal tudtuk a bővítési munkákat, javításokat a piaci árnál jóval alacsonyabban elvégezni. 

Az ellátás kezdetétől igyekeztük az intézmény életét szakmai tartalommal megtölteni. Az első két év kivételével minden karácsonykor a központi ünnepen részt vett a város polgármestere. Az ünnepség minden alkalommal december huszonnegyedikén egy órakor kezdődik és az a különlegessége, hogy évente más-más részleg szervezésében a lakók adják a műsort. Az atmoszféra, a hangulat mindig sok segítséget nyújtott abban, hogy a legkritikusabb napokon át tudjanak a hajléktanok lendülni. Az ellátottak személyre szóló ajándékot kapnak, aminek jó részét az intézmény munkatársai gyűjtenek össze a város polgáraitól, gazdasági szervezeteitől. Csaknem minden évben a legbecsesebb ajándékok között tartják számon a lakók a város polgármesterétől, vezetőitől, képviselőitől kapott adományokat. Több mint öt éve nyújt közvetlen támogatást a megyés püspök úr. Egyszerű, közérthető - a karácsonyi ünneplést meghitté tevő- gondolatai hosszú ideig megmaradnak a hajléktalanok emlékezetében. Évek óta szenteste misézésre is sor kerül a likócsi Hajléktalan Otthonban. A misét általában a Szent Erzsébet Egyházközség plébánosa szolgáltatja. Az egyházközösséggel az intézménynek több éve kialakított kapcsolata van, Erzsébet napi szeretetvendégséggel és a hajléktalanok javára történő gyűjtéssel.

Amióta kialakításra került a Stromfeld úti Nappali Melegedő és Népkonyha, azóta megtartjuk a Mindenki Karácsonyát. A nappali, illetve a téli krízis ellátásban részesülők műsort adnak sorstársaiknak, az utcai ellátottaknak. Ezután egységes karácsonyi csomag kerül az ünnepi asztalra minden ellátottnak. Természetesen más ünnepek megünneplésére is sort kerítettek a hajléktalanok: március 15-e, október huszonharmadika, a társadalmi ünnepek közül, és halottak napja, mindenszentek is. A saját maguk készült műsorok egyre színvonalasabbá váltak és a lehetőségük szerint rész is vesznek az ünnepségeken. Az utóbbi három évben hagyományossá vált a Hársfavirág ünnep megtartása. Az intézmény életét bemutatni szándékozó ünnepség első vendége az azóta Kossuth Díjjal kitüntetett Hobó, alias Földes László.

A teljesség igénye nélkül említést kíván az utcai szociális munka alakulásának – a tevékenység normatív finanszírozásáig terjedő- története. (2006-tól ezt a feladatot a Segítőház Alapítvány végzi). Az első évtől kezdve végeztünk utcai szociális munkát, korán felismertük a jelentőségét. Különösen a téli hónapokban növekedett meg a szerepe ennek a szolgáltatásnak, aminek helyi intézményévé vált a Szentestén történő körjárat: az utolsó Kör. Szentestén még a legrenitensebb, legkeményebb hajléktalan is együttműködővé vált. Kevesen mondtak nemet az intézménybe hívó szóra. Néhány alkalommal rendkívül hideg volt. Sokszor volt kérdéses Szentestén, akik  fedél nélkül maradtak,  túl tudják-e élni a karácsonyt?

Az intézményes hajléktalan ellátás legsötétebb, legszomorúbb részét a halottban számított veszteségek jelentik. Több, mint 200 hajléktalan sorstársunk temetésén kellett részt vennünk. Sajnálatos, hogy a legtöbbször csak mi vettünk rész a búcsúztatáson, a temetés pedig kevés kivételtől eltekintve köztemetés volt. Pontos nyilvántartást vezetünk az elhunytakról, hagyatékolásuk intézése az intézmény dolgozóinak a feladata. E szomorú bekezdéshez kívánkozik az egykori kollégákról való megemlékezés. Többségüket munkaképes korban támadta meg a végzetes betegség.

Amikor megpróbálunk előre tekinteni, nehezen értékelhető előképet tudunk csak elképzelni. Minden valószínűség szerint az intézmény kapacitása nem fog számottevően növekedni. Esetleges kapacitásnövekedés valószínűleg szolgáltatásbővüléssel fog együtt járni. Azt is feltételezzük, hogy a  közelmúltban a hajléktalanok lakhatását elősegítő TÁMOP-os projekt át fogja a soraikat rendezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi akik itt dolgozunk...

 

 

 

Intézmény vezetés, titkárság, gazdasági részleg:

 

                                          Kép!

 

Dolgozók:

 

Sütő Csaba                                              Intézményvezető

Kálé Rita                                                 Intézményvezető helyettes

Németh József                                        Gazdasági szakreferens

Veszprémi Lajosné                                  Gazdasági ügyintéző

Galgánné Zsebedics Ágota                      Munkaügyi ügyintéző

Wukitsevits Péterné                                 Titkárnő

Koller Szilvia                                           Adminisztrátor

 

 

... az elmúlt húsz év alatt részben megismertem, hogy milyen egyszerű dolog hajléktalanná válni. Kutattam azt is miként lehet ebből a durva élethelyzetből kikerülni. E területen az ismereteim az előbbinél sokkal hiányosabbak. Lehet, újabb húsz év tapasztalatra lenne szükség a hiány pótlására? Más. Az elmúlt húsz évben  minden szentestén sokat voltam a hajléktalanokkal. Remélem jelenlétemmel senkit sem túrtam ki, senkit sem sértettem meg az állhatatosságommal…A hajléktalanok döntő többségének tetszett, elfogadtak. Több tekintetben ez volt a lényeg…. Az évek során néhányan összetévesztettek pályatartozékokkal, holmi futballbírókkal. Szinte minden esetben kiderült: súlyos hiba volt. Amellett, hogy senki sem haragszik …én sem…

( Sütő Csaba)

 

 

 

1998. október 1. Az első munkanapom a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egy számomra szinte teljesen ismeretlen területen, frissen végzett szociálpedagógusként. Nagyon hamar rájöttem, hogy a kezdeti lendület megtartásához a főiskolán megszerzett elméleti tudás nem lesz elég, szerencsére a Hajléktalan Otthonban -ahová szociális munkásként kerültem-, segítőkész kollégák fogadtak, élükön egy tapasztalt, rendkívül lelkes, kitartó és következetes vezetővel, akivel aztán tíz éven át együtt dolgozhattam.

Visszagondolva az Otthonban töltött közel 10 évre, azt kell mondjam, hogy nagyon gyorsan eltelt. Sokféle emberrel találkozhattam, rengeteg élménnyel, ismerettel gazdagabb lettem, képezhettem magam, az ellátottjainkkal való foglalkozás során magam is fejlődhettem és folyamatosan gyarapíthattam tudásomat.

A mi munkánk, sok más mellett, állandó odafigyelést, folyamatos készenlétet igényel. Ezért-e, vagy esetleg más miatt, de én bizony a tizedik év végére elfáradtam, és úgy éreztem, hogy váltanom kell. Elmentem hivatalnoknak, de másfél év után be kellett ismernem, hogy nem erre születtem, hiányzik az előző munkám, az ellátottak, az állandó nyüzsgés, az, hogy mindig történik valami, így hát visszajöttem az intézménybe, igaz, egy másik részlegbe, a Rehabilitációs Otthonba, vezetőnek.

Teljesen más világba csöppentem, de nagyon élveztem. A szervezéssel, irányítással, problémamegoldással, tervezéssel járó feladatok amellett, hogy szinte az egész napomat lefoglalták, rengeteg energiával töltöttek fel. Ez az időszak elég rövid volt, másfél évig tartott, utána egy másik pozícióba kerültem.

Intézményvezető helyettesnek lenni nem könnyű feladat, megfelelni az elvárásoknak, önmagamnak, a kollégáimnak, az ellátottjainknak, az állandó változásnak, folytatni az elődöm által elkezdett színvonalas szakmai munkát.

Azt gondolom, hogy a hajléktalanellátás területén csak az tud megmaradni, aki elhivatott és nem hiányzik belőle a kellő szakmai alázat, mert enélkül nem megy. Az elhivatottságom a szüleimnek köszönhetem, tőlük örököltem, láttam és tanultam mindent, ami ehhez szükséges, a szakmai alázatot pedig az itt eltöltött évek során sajátíthattam el, a vezetőim munkához való hozzáállását, munkavégzését figyelemmel kísérve.

 

(Kálé Rita)

 

1999. április elején jöttem ki először a Segítőházba. Akkor még, mint mentor, a FÓKUSZ Egészségvédők Egyesületének alkalmazásában. Hetente több napot töltöttem itt, és a  hozzám fordulóknak segítettem a nyílt munkaerőpiacon való elhelyezkedésben, munkahelyük megtartásában. Azóta sok év telt el. Az akkor megismert lakók közül már nagyon sokan nincsenek közöttünk. Érdekes, hogy akiket akkor megismertem a mai napig belevésődtek az emlékezetembe. Sokan megfordultak azóta az intézményben. Sok név, sok arc, sok élettörténet. Mégis a legelsők maradtak a legemlékezetesebbek.

Aztán 2006 őszétől már teljes munkaidőmet itt töltöm, mint titkárnő. Más feladatok, más munkakapcsolatok a lakókkal, de az elsőket még máig nem felejtettem el.

                                                                                            ( Wukitsevits Péterné)

 

A kezdettekkor a szálló még fogalom volt, szinte senki nem tudott a létezéséről – ez 1993-ban volt. Mindenki félt a hajléktalanoktól, a társadalmi megítélés más volt, nem tudták kezelni az emberek , sokszor mi sem. Sok és sokféle emberrel találkoztam,ez olyan mint egy színház, csak ezt az élet rendezte. Itt megfordult a legmagasabb és legalacsonyabb sorból származó, de sorstárssá vált ember. Számomra ez a munkahely tanulást, erőt, küzdeni akarást támogatást adott és ad.

                                                                                                                           ( Koller Szilvia)

 

 

Gazdasági részleg

 

Az intézmény folyamatos működésének gazdasági elszámolását, beszámolását, a dolgozók, ellátottak munkabérének számfejtését, szerződések elkészítését, pályázatok lebonyolítását, térítési díjak befizetését végezzük . Korábban az intézmény teljesen önállóan működött, a könyvelés, beszámoló készítése is helyben történt. A 2007. évtől  az utóbbi feladatok, 2 dolgozó kíséretében ,- a önkormányzatnál általánosan megvalósult átszervezés következtében-, az Egyesített Egészségügyi és Szociális Intézményhez kerültek át. Munkakörülményeinket az intézménynél megfelelően biztosítják, informatikai eszközeink nem minden esetben a legkorszerűbbek, de a jó munkavégzéshez elégségesek. A MÁK bérszámfejtési rendszer, az Organ P könyvelési rendszer is folyamatos internetkapcsolatot igényelne, amit az 1 MB-os maximális korlátú internet kapcsolat (városon kívüli korszerűtlen telefonvonal miatt) nem biztosít megfelelően.

 

 

 

Először átmenetinek gondoltam az intézménynél a tevékenységemet, de sok hasznos dolgot lehetett az informatika területén készíteni, jobban megismertem az embereket és már 6 éve itt dolgozom. Az elején érzett idegenkedés, - ami a hajléktalansággal kapcsolatos társadalmi berögződés következménye- teljesen elmúlt, helyét egy azokkal szemben érzett másfajta idegenkedés vette át, akik az önhibán kívüli hajléktalanságot okozzák, elősegítik.

                                                                                                                                    (Németh József)

 

 

1997. október 14-én jöttem az intézményhez dolgozni. Először mint anyagkönyvelő, majd pénztárosként folytattam a munkámat. Munkámból adódóan nagyon sok itt élő emberrel ismerkedtem meg. Szívszorító sorsokat ismerhettem meg tőlük és ebből kifolyólag nagyon közel kerültek hozzám. Sajnos ezen idő alatt sokuktól végleg el kellet búcsúzni.

 

                                                                                              ( Veszprémi Lajosné)

 

 

3 éve dolgozom az Intézmény gazdasági részlegén. Munkám során sok élettörténetbe, sorsba  nyertem betekintést. Egy  cél azonban mindenkinél azonos volt az újrakezdés lehetősége.

Paolo Coelo szavait idézve:"Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a  nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.

(Galgánné Zsebedics Ágota)

 

 

 

Életeken át

 

Hajléktalanok Otthona

 

 

Hogy mennyi mindenbe nem gondolunk bele Velük kapcsolatban, és, hogy milyen ritkán jut az eszünkbe, egyszer mi is megöregszünk vagy hogy mi is lehetünk még betegek….

Beszélünk az akadálymentesítésről, a vakokról, a rokkantakról, nagyon helyesen. De egyvalakikről ritkán hallani. Nem is igen hallatják a hangjukat. A jámbor öregek és azok akiket igazán megviselt az élet, akik tennék még a dolgukat, ám már nem tudnak helyet követelni magunknak a társadalomban, és ebben a kis otthonban élik mindennapjaikat elfogadva a sorsukat.

 

Ez az ellátás olyan embereken segít, akik idős koruk, vagy betegségeik miatt állandó ápolásra – gondozásra szorulnak.

Itt kapnak életük végéig biztonságot, segítő ápolást, gondoskodást és minden támaszt ahhoz, hogy a jövő egy békés, boldog idős kor lehessen.

 

Ehhez járul hozzá az, hogy az otthon teljes ellátás mellett, igyekszik családias légkört kialakítani. Abban pedig, hogy azoknak, akik éveket töltenek az otthonban, az itt dolgozó szakemberek változatos, tartalmas életet igyekeznek biztosítani. A biztonságérzetüket 24 órás szaknővéri szolgálat biztosítja. Saját háziorvos, pszichiáter, bőrgyógyász, pszichológus és mentálhigiénikus segíti őket mentális és fizikális egészségük  megőrzésében, kezelésében. A szabadidejük strukturált eltöltéséről szociális munkás gondoskodik.

 

A szabadidő eltöltésében jelentős szerepe van a közösségépítő csoportos tevékenységeknek épp úgy, mint az egyéni foglalkozásoknak. Igyekszünk minden ünnepet megtartani, a személyeseket is és a közösséget érintőeket is. Sok esetben szórakoztatják őket ismeretterjesztő programok, különböző vendégszereplések. Lehetőség van a hitélet gyakorlására is.

Mi azért dolgozunk minden nap, hogy a Hajléktalan Otthon 40 lakója számára biztosítsuk a méltóságteljes idős kort.

KÉP!

 

Dolgozók:

Kovács  Eszter                otthonvezető

Birkás Viktória                szociális – mentálhigiénés munkatárs , vezető helyettes

Futó Imréné                     szociális ápoló – gondozó

Hajnal Imréné                  szociális ápoló – gondozó

Karip Ferencné                szociális ápoló – gondozó

Koczman Eszter               ápoló

Kosztolánczi Zoltánné     háziorvosi ápoló

Ruzsa Imréné                   szociális ápoló – gondozó

Szalainé Szabó Andrea    szociális ápoló – gondozó

 

 

Nem nagyon tudom leírni mitől különleges számomra ez az intézmény és az itt ellátottak, de azt tudom, hogy nagyon erős kötődés alakult ki bennem.

2007 októbere óta dolgozom a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál.

Pályakezdőként kerültem ide. Rengeteget tanultam az intézményben szakmailag, nagyon sok lehetőséget kaptam arra, hogy ötleteimet megvalósítsam és megtapasztaltam azt, hogy kíváncsiak a véleményemre.

Nagyon szeretem a munkámat, nagyon sokat kapok az itt lakó emberektől.

 

„A lelkesedés általában automatikusan jön, amikor valaki megtalálja a hozzá leginkább illő munkát, s azt teszi, amit legjobban szeret.” (Napoleon Hill)

                                                                                                                                     (Kovács Eszter)

 

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat jubileumi évkönyvébe, hiszen még csak 5 éve annak, hogy itt dolgozom, s mi ez a pár év az Intézmény fennállásának 20 évéhez képest. Arra a következtetésre jutottam, nem fogom túlbonyolítani, s egyszerűen érzésekről, tapasztalatokról írok.

Soha sem gondoltam volna, hogy hajléktalan szállón fogok dolgozni, aztán mégis.... S azóta nem is tudom elképzelni, miért is ódzkodtam ettől korábban. Az egész Intézménynek van valami megfoghatatlan, különös varázsa, melytől nagyon nehéz „szabadulni”. Hogy ezt a varázst a kollégák,  az itt lakók, vagy csak maga a hely szelleme adja, vagy mindez együtt adja, nem tudom. Lényeg a lényeg, minden nap érdemes bejönni ide dolgozni, minden nap történik valami, mindig lehet újat tanulni, akár pozitív akár negatív értelemben.

Tény, több a negatív, mint a pozitív, de ez utóbbiból mindig erőt merítek a rosszakhoz. Mindenki, aki ezt a HIVATÁST választja, el kell fogadnia, hogy ez nem „sikerszakma”. Mi is lehetne a siker mércéje a szociális szakmában....? Nincs ilyen! Éppen ezért minden egyes apró előrehaladásnak, előrelépésnek örülni kell. Ez pedig minden egyes kliensnél más, hiszen mindenki egyedi és megismételhetetlen, eltérő készségekkel, képességekkel rendelkeznek, ehhez pedig Nekünk, itt dolgozóknak kell alkalmazkodnunk. El kell fogadnunk, lakóink eltérő szocializációs közegből származnak, s ezért nem várható el mindenkitől ugyanaz a viselkedési forma. Ezt eleinte nagyon nehéz volt megszoknom, elfogadnom.

Nem egyszerű a munkánk, nap mint nap meg kell küzdeni a kliensekkel, s adott esetben a kollégákkal is. Lakóink sok esetben nem értenek egyet az Intézmény, vagy az adott részleg szabályaival, s egyet nem értésüket sok esetben káromkodva, esetenként agresszíven fejezik ki. Ezeket ma már meg sem hallom, inkább mosolygok egy jót..., hiszen nem ezek számítanak. De, hogy akkor mi is számít...? A következő kis történetek talán választ adhatnak az előző kérdésre:

u  Pár évvel korábban egyik lakónk életében sok minden egy időben zuhant össze, mondhatni krízishelyzetbe került, szuicid gondolatokat fejezett ki. Mint esetfelelőse, teljes mértékben mellé álltam ( így pár év távlatából talán túlságosan is). Kb. 1 év múlva e lakóval folytatott beszélgetés során kliensünk megfogta a kezemet, s ezt mondta: „Tudja, ha akkor nem áll ki mellettem, én már nem élnék”, s megköszönte a segítségemet.

u  Egyik lakó agyvérzésen esett át, beszéde nehezen érthető, alig lát, mozgása is koordinálatlan. Említette, régen evett már nápolyit. Vittem neki 2 csomaggal. Könnyes lett a szeme, meg persze az enyém is.

u  Lakónk (sajnos már nincs az élők sorában) tüdőrákban szenvedett, nagy fájdalmai voltak. Hospice szolgáltatást igényeltünk számára, hogy könnyebb legyen. A gondozónőnek mondta – aki félt egyedül hagyni lakónkat délután – ne izguljon, mert „a Vikike meg a többiek” azonnal ott lesznek mellette, ha bármi történne.

Még lehetne folytatni a sort, de meglátásom szerint már az is sikernek számít, ha mondjuk 10 év múlva 1 perc erejéig elgondolkodnak azon, hogy ott a Segítőházban, vagy éppenséggel a „Bázison” azért mégsem mondtak hülyeséget a gondozók.

A legfontosabb, hogy önmagunkból tudjunk adni egy szeletet klienseinknek, s próbáljunk egy kis örömöt, de azért fegyelmet, felelősségérzetet is belecsempészni lakóink életébe.

Meglátásom szerint nem tudunk mindenkinek segíteni (csak annak, aki hagyja, hogy segítsünk), nem tudunk mindenki életébe változást hozni. Mindenki mellett ott kell azonban állnunk, hiszen Paulo Coelho szavait idézve:”...Egyetlen homokszem is lehet híd a láthatatlanban.”

 

                                                                                                                            ( Birkás Viktória )

 

Három  éve dolgozom a Hajléktalan  Otthonban  ápoló-gondozóként. A gondozottakkal a lehető leggyorsabban jó viszonyom alakult ki. A munkámat azért szeretem, mert fontos számomra, hogy másokon segíthetek.

                                                                                                                           ( Futó Imréné Magdi )

                                  

15 éve dolgozom a hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál, a Hajléktalan Otthonban, mint ápoló és gondozó. 15 év alatt sok jó és sajnos rossz dolgok is történtek, de igyekszem csak a jó dolgokra emlékezni. A munkámat fontosnak érzem, mert a kirekesztett embereken segíthetek fizikálisan és mentálisan is. Számomra az intézmény lételem, mert nem tudom elképzelni magam más munkahelyen.

                                                                                                                   ( Karip Ferencné  Melinda) 

Öt éve dolgozom az intézményben, pontosabban a Hajléktalan Otthonban, mint ápoló és gondozó. Az eltöltött évek alatt nagyon megszerettem a gondozottakat mert egyre jobban érzem, hogy fontos vagyok a számukra. Számomra az intézmény a második otthonom, családias légkör jellemzi.

 

                                                                                                                      ( Szalainé Szabó Andrea )

Én 2008 őszén kezdtem az intézményben dolgozni. Ez időszak alatt 2 részleg munkájában vettem részt. A közel 4 év nagyon sok mindenre megtanított. A bennem lévő tudást, a frissen hozzá jött sok-sok tapasztalatot, ismeretet igyekeztem átadni. Az élet megtanított nagyon sok alázatra, kitartásra, küzdésre, tisztességre, becsületességre, úgy érzem ezeket a tulajdonságokat sokszor erőmön felül próbálom átadni embertársaimnak. Nem néztem honnan jött, merre tart. Csak egyszerűen megtiszteltem a megértésemmel, elfogadásommal, szeretetemmel, őszinte segítségemmel, a bizalmammal, a hitemmel, hogy ebben a nehéz életben, amelyet sajnos ez kor embere is él, van sok jó és sok szép dolog, amely értelmet az életünknek.

                                                                                                                                    ( Hajnal Gézáné )

 

 

2010 óta dolgozom az Intézményben. Ez alatt a rövid idő alatt nagyon sokat tanultam: toleranciát, türelmet, elfogadást. …. És nagyon sokat kaptam: SZERETETET.

Minden ember számára fontos a szeretet, különösen az itt élőknek. Jó dolog a reményvesztett, kiszolgáltatott embereknek segíteni. Jó dolog, ha elégedettnek, jókedvűnek , mosolygósnak látjuk őket. S még jobb, mikor azt halljuk: Köszönjük! …. Holnap is jön?

Szeretek itt dolgozni, kedvelem a munkámat, jók a kollégáim és mindenek előtt fontos, hogy a rászoruló embereknek segíthetek.

                                                                                                                                    (Ruzsa Imréné )

 

Hét hónapja dolgozom az intézményben, a Hajléktalan Otthonban. Feladatom ápolás, gondozás és mellette orvosi asszisztens helyettes is vagyok. Mindkét munkakörömet nagyon szeretem és igyekszem a legjobb tudásom szerint végezni. A lakókkal nagyon hamar jó kapcsolatot sikerült kialakítanom. Nagyon sok kedvességet kapok tőlük ezt próbálom is viszonozni.

 

                                                                                                                                 (Koczmann Eszter)

 

2008 óta dolgozom a Segítőházban. Sokat gondolkodtam, hogy ide jöjjek-e dolgozni, mert bennem is volt előítélet, ahogy a legtöbb emberben.

Most azt gondolom, nagyon jó, hogy sikerült leküzdenem ezt az érzést, mert olyan embereket ismertem meg - kollégákat és klienseket egyaránt –, akik megismerése nélkül lelkileg szegényebb lennék.

Jó lenne, ha mindenki megismerhetné az itteni körülményeket és embereket. Ezeknek az embereknek a többsége nem választotta ezt az életformát. Bármelyik 14 éves fiatalt megkérdeznék, hogy szeretne – e hajléktalan és szenvedélybeteg lenni, nem hinném, hogy igennel válaszolna.

Valahol ezek az emberek elcsúsztak és nem volt erejük felállni. Ennek ellenére rengeteg jó érzés és szeretet igény van bennük.

Igaz, hogy nem mindegyikük hasznos tagja a társadalomnak, de ez a sokkal magasabb társadalmi szinten élő emberek között is előfordul.

Én nagyon sok szeretetet kaptam itt, és nagyobb rálátásom lett arra, hogy mi a fontos és mi nem.

 

                                                                                                                       (Kosztolánczi Zoltánné)                                          

Útkeresés

Rehabilitációs Otthon

Egy „kívülálló” számára minden bizonnyal a mi részlegünk – a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat Rehabilitációs Otthona – tűnik a legtöbb sikerélménnyel kecsegtető területnek a hajléktalan-ellátásban, részben mert mi - itt dolgozók munkaképes korú, egészségileg, pszichésen és szociális állapotukban visszafordítható módon károsodott hajléktalan személyekkel foglalkozunk. Ezen túlmenően az elhelyezés körülményei, a lakószobák felszereltsége és kényelme is magasabb színvonalú, mint az intézmény egyik-másik részlegén.

Tény azonban, hogy nem mindenkit lehet rehabilitálni. Amellett, hogy a szolgáltatás igénybevétele önkéntes, sok esetben az alapok sincsenek meg, amire építeni tudnánk. A rehabilitáció helyett ilyenkor inkább habilitációról beszélünk. Ugyanakkor a nem kevés kudarc mellett a (kisebb-nagyobb) siker is mindennapos a munkánkban.

Mindegy azonban, hogy lakóink a körülmények áldozatai, vagy felelősek saját sorsukért kirekesztettségük közös. Néhányan közülük durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették, nincs munkájuk, nincsenek céljaik; rajtunk - itt dolgozókon kívül viszont nemigen számíthatnak másra.

Közhely, vagy nem: mindannyiukban vannak felszínre hozható értékek, ők is tisztességes, nyugodt életre vágynak. Természetesen vannak dolgok, amiket az idő vagy a szakértelem sem képes visszaadni/helyrehozni, mi mégis azért dolgozunk minden nap, hogy a rehabilitációs otthon 50 lakója közül minél többen munkahelyhez jussanak, emberi kapcsolati hálójuk (újra) megerősödjön, a társadalomba való vissza/beilleszkedés útján előrébb léphessenek.

KÉP!

 

Dolgozók:

Vaczlavek Valéria                   otthon vezető

Vincze Edit                             szociális -mentálhigiénikus munkatárs, vezető helyettes

Csörgits András                      szociális -mentálhigiénikus munkatárs

Tóváriné  Csete Mónika         munkavezető

Németh Mónika                      szociális -mentálhigiénikus munkatárs

Polgár Tiborné                        foglalkoztatás szervező

Pribelszki Ildikó                     szociális -mentálhigiénikus munkatárs

Meló Katinka                          szociális -mentálhigiénikus munkatárs

Baráth Miklós                         szociális -mentálhigiénikus munkatárs

Hollós József                          gondnok

 

Közel egy éve – 2011. április óta – dolgozom az intézményben. Nem pályakezdőként kerültem ide, de - a szociális területen eltöltött több, mint 6 év ellenére - a hajléktalan-ellátásban egyáltalán nem volt gyakorlati tapasztalatom. Talán éppen emiatt élt a fejemben korábban egy idillinek tűnő kép a hajléktalanságról, a hajléktalan emberekről. „Ha nem nagyon veszek tudomást róluk, alkalomadtán adok nekik egy kis aprót, vagy ennivalót, akkor tettem valamit a probléma ellen.” Itt elég hamar megtanultam, hogy ez az élethelyzet - a hajléktalan lét - szinte sosem jelenik meg csak önmagában, hanem rendkívül sokrétű (szenvedélybetegségek, gyerekkori bántalmazások, intézeti neveltetés, pszichiátriai betegségek), így a megoldás sem egyszerű.

Számomra ma már a megközelítés sem tűnik túl szerencsésnek: mi és ők. Nemcsak azért, mert nem különbözünk jobban mi tőlük, mint mi ketten; hanem azért is, mert nem olyan éles és átjárhatatlan a határ a két csoport között, mint ahogy talán elsőre gondolnánk.

                                                                                                                               (Vaczlavek Valéria)

 

Kellemes csalódás ért, amikor majd 3 hónapos sikertelen álláskeresés után értesítettek, hogy felvettek a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat Rehabilitációs Otthonába dolgozni. Köszönettel tartozom a vezetőknek, hogy bizalmat szavaztak  az akkor még ismeretlennek.

Akkori fogalmam a hajléktalanokról  abból állt, amit az újságokban olvastam róluk, illetve amit járva-kelve tapasztaltam. Azóta eltelt 3 év, és sokat tanultam ezekről az emberekről. Kudarcaik, félelmeik ellenére tudnak bízni a jövőben, melyért küzdenek is. A  legképtelenebb helyzetekben is megnyilvánul összetartásuk, képesek a nevetésre, bármekkora bánatuk vagy fájdalmuk is van. Tiszteletet érdemelnek, amiért kudarcaik ellenére is hisznek a jövőben, és tudnak még álmodni egy másik életformáról.

                                                                                                                                        (Vincze Edit)

 

 

A Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál eltöltött tíz hónapom alatt megtapasztaltam egy alapigazságot, amit egy holland közmondás kiválóan példáz: „Ne nyugtalankodj. Úgyis másképp történik minden, mint ahogy eltervezted.”

A fenti mondást meglátásom szerint többféle szempontból is értelmezhetjük: egyrészt az itt dolgozók, másrészt pedig az ellátottak oldaláról.

Munkatársaimmal előre meghatározott „tervek” alapján dolgozunk, hiszen pontosan megfogalmazzuk részletekre lebontva, hogy egyes embereknél milyen célokat szeretnénk elérni, illetve milyen problémákra milyen megoldási módokat alkalmazzunk.

Sajnos megesik, hogy ezek a tervek nem olyan módon és nem abban az időben valósulnak meg, mint ahogyan azt előre megfogalmaztuk. Mi mégis folyamatosan tervezünk és nyugtalankodunk, hiszen ez a dolgunk.

A lakóink is tervezték, tervezik az életüket. Egy dolog azonban biztos: nem ebbe az intézménybe tervezték. Ők is ugyanolyan optimistán kezdték az életüket, mint ahogy bárki más, ahogy mi is. Az élet azonban közbeszólt: elvesztették otthonukat, családjukat, barátaikat…

Itt megkapják a lehetőséget az újrakezdésre, a kérdés csak az, hogy tudnak-e élni ezzel. Annyi biztos, hogy ha csak egy embernek is sikerül, már volt értelme az elvégzett munkának.

Zárásként Jack London gondolata jut eszembe, aki kiválóan összefoglalja a lényeget:

„Az élet lényege nem az, hogy jó lapokat osztanak, hanem hogy a rossz lapokat milyen jól játszod ki.”

                                                                                                               

                                                                                                                                      (Baráth Miklós)

 

Köszönettel tartozok ennek az Intézménynek, amely nem csak munkahelyet biztosít számomra, lehetőségeket teremt szakmai fejlődésemre, hanem támogató közösségként van jelen életemben.

                                                                                                         

                                                                                                                                   (Németh Mónika)

 

Amikor 2008-ban jelentkeztem a Szolgálathoz szociális munkásnak, 23 éves voltam. Az azóta eltelt négy év alatt sokkal többet tapasztaltam, tanultam; szakmailag és emberként is sokkal többet fejlődtem, mint addig 23 év alatt. Ebben nem csak a kollégák, hanem a lakók is sokat segítettek. Az életük, a sorsuk megismerésével, a Velük való beszélgetésben, segítségnyújtásban olyan dolgokat kaptam, amit más munkahelyen nem kaptam volna meg.

Ebben a négy évben értek negatív dolgok, amik megváltoztatták az emberekhez való hozzáállásomat. Általában pozitív és türelmes vagyok, de oda kell figyelnem arra, hogy megvédjem magamat, mert csak addig tudok teljes valómmal segíteni másoknak.

                                                                                                                                       (Meló Katinka)

 

 

Szükség van arra, hogy az itt lakó embereknek segítséget nyújtsunk, hogy ismét megtalálják a helyes utat.  

                                                                                                                       (Tóváriné Csete Mónika)

 

 

Már négy éve dolgozom az intézményben gondnokként. Munkámmal, kollégáimmal elégedett vagyok, jól érzem magam itt. Nehézségek mindig mindenhol akadnak, de igyekszem, igyekszünk megoldani mindent.

                                                                                                                                        (Hollós József)

 

 

 

               

Szükség vagy lehetőség

 

Átmeneti szálló , éjjeli menedékhely és népkonyha :

 

„A gyökerek persze nem látszanak,

de tudod, hogy azok tartják a fát”

/Albert Camus/

Átmeneti szállónk két ellátási formát működtet egy helyen:

-         Átmeneti Szálló 150 fővel, melyből 47 fő külső férőhelyen tartózkodik

-         Éjjeli menedékhely 30 fővel

 

Átmeneti Szálló

A Hajléktalan személyek átmeneti szállása egy éven keresztül, azoknak a hajléktalan személyeknek az elhelyezését biztosítja, akik az életvitelszerű szálláshasználat és a szociális munka eszközeinek, módszereinek segítségével képesek az önellátásra. Az ellátás az egyén kérésére történik, melyért jövedelem függvényében térítési díjat köteles fizetni.

Az elmúlt évtized tapasztalata alapján éves kihasználtságunk 100%.

Célunk, a hajléktalan személyek társadalmi re-integrációjának elősegítése, valamint hospitalizációjuk elkerülése. Mindezek függvényében feladatunk átfogó és összetett, mely az alapszükségetek kielégítésétől egészen a krízishelyzetek elhárításáig terjed, mely team munkában való közreműködést igényel.

Az átmeneti szálló a gondozási tevékenységhez illeszkedve napi 24 órán keresztül tart nyitva. A szolgáltatást igénybe vevők életmódjából következően az itt dolgozó szociális-mentálhigiénés, valamint az ápoló-gondozó szakemberek fokozott igénybevételnek vannak kitéve.

Az ellátást igénybe vevők szociális és mentális gondozását legalább napi hat órai időtartamban biztosítja az intézmény, így különösen az egyéni esetkezelés, szociális csoportmunka, közösségi szociális munka, a továbblépéshez nyújtott személyre szabott segítség, az intézményen belüli közösségi élet szervezése, a szocioterápia, a családi és társadalmi kapcsolatok ápolásának segítése, a hivatalos ügyek intézésének segítése.

A csoportok segítenek a tagoknak annak felismerésében, hogy nincsenek egyedül problémáikkal.

 

Éjjeli Menedékhely

Az Éjjeli Menedékhely: az ellátórendszer alapja, amely a legalacsonyabb szintű ellátási szint. Pihenésre, tisztálkodásra, mosásra és étkezésre van lehetőség. Az Éjjeli Menedékhely elsődleges célja, a közvetlen életveszély elhárítása. Az Éjjeli Menedékhely naponta 16 órát tart nyitva. Az Éjjeli Menedékhelyen igénybe vett szolgáltatásért nem kell térítési díjat fizetni. Beutalással lehet bekerülni, feltétele az orvosi szűrővizsgálatokon való részvétel.

 

Népkonyha

 

Ha a média híradását ünnepek táján figyelemmel kísérhetjük, láthatjuk a társadalom összefogását, hogy minél több rászorulót egy tál meleg ételhez juttassanak. Rossz látni az ott gyűrűző sorokat, látni a sorban ott akár órákig is álló gyerekeket, idős embereket. Az év azonban sajnos nem csak ünnepnapokból áll. Enni pedig minden nap kell. Szerencsére az emberek többsége nem ismeri az éhezést. éhesek szoktunk lenni, de éhezni egészen más.

A népkonyha naponta hetven embernek biztosít térítésmentesen ebédet. Erre naponta számíthatnak. S bizony vannak emberek, akiknek ez a napi étkezést jelenti. A Stromfeld úti intézményünkben vehetik igénybe ellátottjaink ezt a szolgáltatást. Az ebéd az intézmény konyhájában készül, szakképzett dolgozók mellett ellátottak végzik a kisegítő tevékenységeket. Ez is többeknek biztosít munkalehetőséget.

 

KÉP!

 

 

Dolgozók:

 

Nemes Gábor                         részlegvezető      

Ferenczi Judit                        részlegvezető helyettes ,  szociális -mentálhigiénikus munkatárs                          

Bódi András                           szociális ápoló – gondozó

Benyes Gábor                        szociális, mentálhigiénikus munkatárs                 

Borbély-Borus Tamás           szociális ápoló – gondozó

Böcz Imréné                          szociális segítő

Czibor Mónika                      szociális , mentálhigiénikus munkatárs                                

Fritz Gyuláné                        szociális , mentálhigiénikus munkatárs      

Forrás-Nagy Máté                 szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Horváth Judit                        szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Jakabovits Zsófia                  szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Kissé Nagy Krisztina            szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Kiss Sándorné                       szociális ápoló – gondozó

Kemecsei Tünde                   szociális ápoló – gondozó

Kullerné Jurik Mária            szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Nagy Antalné                       szociális , mentálhigiénikus munkatárs    

Papp Zsófia                          szociális , mentálhigiénikus munkatárs       

Szemenyei Beáta                  szociális , mentálhigiénikus munkatárs  

Turbók Nándorné                 szociális segítő         

Turi Tímea                           szociális , mentálhigiénikus munkatárs       

Valastyán Beáta                   szociális , mentálhigiénikus munkatárs  

 

 

 

 

2003-ban végeztem a Széchenyi István Egyetem szociális munkás szakán.  A gyakorlati oktatás során a város szinte valamennyi szociális intézményében jártam, - idős otthon, anyás-csecsemő otthon, gyermekjóléti szolgálat, TEGYESZ, RÉV, Hajléktalanokat Segítő Szolgálat. A legsokrétűbb problémákkal ez utóbbi intézményben szembesültem. Mint képzett szakember, kihívásnak éreztem a hajléktalan emberekkel való foglalkozást. Elméleti ismereteimet próbáltam alkalmazni a gyakorlatban, de rájöttem, hogy ez nem mindig lehetséges. Saját, és kollégáim tapasztalatai segítettek leginkább abban, hogy a váratlan helyzeteket egyre jobban tudjam kezelni. Szociális munkásként a legjobban az egyéni esetkezelést és esetvezetést szerettem. Úgy éreztem az emberek bíztak bennem, hiteles voltam a számukra, mert érezték, hogy kellő empátiával fordulok feléjük. Persze illúzióim nem voltak, s jelenleg sincsenek. Segíteni csak azon lehet, aki hagyja és elfogadja a segítséget. Még a mai napig elgondolkodom azon a furcsaságon, hogy én adok életvezetési tanácsokat nálam idősebb, tapasztaltabb személyeknek.

Jelenleg az Átmeneti Szálló vezetője vagyok. Sajnos ezzel a pozícióval a munkám legszebb részétől kellett megválnom. Nem vagyok esetfelelős, így a kapcsolatom ellátottjainkkal felszínesebb, nem ismerem legrejtettebb érzéseiket, vágyaikat, gondjaikat, fájdalmukat. Ennek ellenére problémáikkal bármikor felkereshetnek, s fel is keresnek.

Vezetőként érzem a hajléktalan ellátás nehézségeit, ellentmondásait. A koncepció nem egységes, úgy tűnik mindenki mást akar. Ezért néha azt érzem jobb volt szociális munkásként csak a lakóinkkal foglalkozni, s nem a politika kereszttüzébe keveredni.

A mi munkánk nagyon összetett, sokrétű. A kollégáim felé egyre nagyobbak az elvárások. Én is elvárom tőlük, hogy munkavégzésüket, döntéseiket a szakmaiság vezérelje. Tudják, hogy ez nem az a munkahely, ahol a munkaidő 8 óra, aztán mehetnek haza. Igyekszem az ő sokszínűségüket, erősségeiket kihasználni, - természetesen pozitív értelemben- az ellátottjaink és az intézmény érdekében.

                                                                                                                   ( Nemes Gábor)

    

2002-ben a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálat átmeneti szállóján és éjjeli menedékhelyén kezdtem dolgozni, mint szociális, mentálhigiénés munkatárs. Feladatom a krízis helyzetbe került hajléktalan emberek segítése. Óriási kihívás volt ez számomra. A szociális ellátórendszert nem ismertem, hajléktalan emberekkel pedig csak az utcán találkoztam. A hajléktalan ellátás területéről szakmai ismereteim nem voltak, ilyen irányú tapasztalatokkal nem rendelkeztem.

Nagyon sokat tanultam fiatal, szociális munkás végzettségű kollégáimtól, ill. az intézmény pszichológusától. Lassan és sok kudarccal tanultam meg, hogyan kell foglalkozni a társadalom perifériájára szorult emberekkel.

 A hajléktalan alapellátás minden területén dolgoztam.

A nappali melegedőben az utcán élő hajléktalan emberekkel foglalkoztam.

 

Ők a legrosszabb egészségi és mentális állapotban levő hajléktalan populáció. Évek óta közterületen élnek, a társas együttélés szabályait rég nem gyakorolják. Az utcai szociális munkásokkal együtt dolgoztunk azon, hogy ezen hajléktalan rétegbe élők, rendszeresen bejárjanak a nappali melegedőben, ahol tisztálkodhatnak, napi egyszeri meleg ételhez juthatnak, szociális ügyeiket intézhetik. Nagyon fontos feladat volt, ezen hajléktalan emberek lelki gondozása is.

Éjjeli menedékhelyen azon hajléktalan emberekkel tudtunk foglalkozni akik életük nagy részét utcán élték, de az  éjszakákat az intézményben töltötték.

Átmeneti Szállóra azok a hajléktalan emberek kerülnek akik jövedelemmel rendelkeznek. A Szállón kialakított betegszobákba a rendszeres ápolásra, gondozásra szoruló beteg, legyengült emberek kerülnek. Sajnos az ő számuk évről évre nő. Az Átmeneti Szállóról, a gondozottak egy része albérletbe megy, ill. más település hajléktalan ellátó intézményébe, lehetőségük van Rehabilitációs Otthoni elhelyezésre. Az ápolásra szorulók a Hajléktalanok Otthonába nyernek beutalást.

A hajléktalanellátásban eltöltött 10 év során sok nehéz helyzetbe került embert ismertem meg. Látom a hajléktalanellátás problémáit. Én is egyetértek azokkal a szakemberekkel, akik szerint a hajléktalanság felé vezető út nagyon széles, a belőle kivezető út nagyon szűk. Hajléktalanokkal foglalkozó szociális munkásnak lenni skizofrén állapot. Elsősorban azért mert a perifériára szorultak konform irányba terelgetésekor csak olyan célokat tudunk kijelölni, melyek vagy nem elérhetőek, vagy nem elegendőek a probléma végleges rendezéséhez. A szakképzetlen, vagy tanult szakmáját már rég nem gyakorló otthontalan számára a munkaerőpiacon csak olyan munka elérhető, melyet már más nem végez el. Ezek rosszul fizető munkák. Ebből a minimálbér közeli fizetésből kellene albérletet, munkába járást, megélhetést finanszírozni. A szociális munkás azon erőfeszítései, hogy először a munka világába, majd önálló lakhatáshoz segítse az otthontalant, nem sok sikerrel kecsegtetnek.

Munkám során sikernek elsősorban nem a társadalomba való visszailleszkedést tartom, hanem az otthontalan ember életminőségének javítását. Néhányszor ez az  életben maradás segítése.

2007-ben lehetőségem nyílt arra, hogy mentálhigiénés képzésben vegyek részt. Szakmai munkámban ez nagy segítséget jelentett, hiszen a képzés során olyan elméleti és gyakorlati alapokat adott, melyekből munkám során építkezni tudok.

                                                                                                                                    ( Ferenczi Judit)

 

 

 

 

2001 óta dolgozom a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál. Az Átmeneti Szállón  végzem a munkám mentálhigiénikusként. Az elmúlt években az intézmény hatalmas változásokon ment keresztül. A kezdetekkor sok empatikus, de laikus ember dolgozott itt, szívvel-lélekkel. Az intézmény vezetése azonban nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az itt lévő emberekkel szakemberek foglalkozzanak. Ma már mindenki szakképzett. Én is szükségét éreztem annak, hogy képezzem magam, hiszen eredeti végzettségem tanító. Nemrég végeztem el a mentálhigiénés képzést.

Az általános szociális munka mellett leginkább a szabadidős programok, ünnepségek csoportfoglalkozások szervezése volt a feladatom az elmúlt években.

Évek óta ápolok jó kapcsolatot az Adventista Egyházközséggel, akiknek az adományain keresztül segíteni tudunk az itt  élő embereken. Ezt a kört pedig folyamatosan tudjuk bővíteni. (hajléktalanok, hajléktalan családok, nagycsaládok, stb.)

Nyugdíjba vonult kolléganőnktől pedig az egyik kedves munkatársammal átvettük az énekkar vezetését. Ez nem könnyű feladat: képviselni az intézményt különböző rendezvényeken, s változtatni az emberek gyakran kategorizált véleményén.

A munkámban a legnehezebb dolog az igazságosság kérdése. Mivel minden ember más, egyénre szabottan kell velük foglalkozni. Így az igazságosság is mindenki esetében változó.

Úgy érzem, hogy a munkámban az elképzeléseimet meg tudom valósítani, kreatív ötleteimet díjazzák, kollégáimtól és a vezetőségtől megkapom a kellő támogatást és az elismerést.

 

                                                                                                                               ( Nagy Antalné Éva)

 

 

1998 augusztusa óta dolgozom a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál, kezdetben szupervízorként megbízással, majd 2009-től főállásban, szociális- mentálhigiénés munkatársként.  A hosszú idő alatt lehetőségem nyílt foglalkozni a szakmai csapat mentálhigiénéjével, képzéseivel. Vezettem a lakóknak csoportos foglalkozásokat, tréningeket, egyéni és csoportos pszichoterápiákat, írtam pályázatokat, szerveztem konferenciákat.

A hosszú évek alatt nagyon sok nehéz emberi sorssal, problémával, küzdelemmel találkoztam. Bár a hajléktalan ellátás nem a sikerszakmák közé tartozik, csapatunk mégis lelkesen végzi feladatait, ha - vezetőink szerint - nem is mindig eredményesen. Belső képzéseink és a vezetés tanulásra motiválásának eredményeként komoly szakképzett csapat segíti ma már a hajléktalan emberek rehabilitációját, re-szocializációját, illetve békés időskori elhelyezését a HSSZ-nél. Reménykedünk, hogy a szociális szakma az eddig kivívott eredményeit - a nehéz idők ellenére is - meg tudja őrizni és, s a hajléktalan ellátás az elmúlt húsz év dinamizmusával tud továbbfejlődni a jövőben.

 

                                                                                                                                   (Valastyán Beáta)

                                      

Több munkahelyem volt, egyik közülük a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat. – és a többi munkahelyem is a H.S.SZ. volt, van…lesz?

Történetem 2005-ben kezdődött az Átmeneti Szállón, közel egy év kemény, kitartó munka, majd 2 év szakadár lét után ismét a H.S.SZ.-ben: A Stromfeld úti téli krízis után 2 évnyi Rehabilitációs részlegen végzett mentálhigiénés munka, szociális munka, adományszervezés, fuvarozás és sok- sok terület, amiben helyt kellett állni, keményen kitartóan. Ez azonban soha nem a muszáj kérdése volt, hanem belülről érkezett, a szeretet kérdése volt. Visszatértem a gyökerekhez, ismét az átmenetin dolgozom-, előgondozást végzek- 8 hónap szünet után.

Hálás vagyok minden kedves munkatársamnak, a közegnek, hogy dolgozhatok itt ebben a példaértékű, emberséges, szakmai maximumot nyújtó kis embercsoportban, és a lehetőségnek is, hogy „bumeráng” mivoltomat így tolerálta…és tolerálja a jövőben is.

 

                                                                                                                                           (Turi Tímea)

 

 

2004. januárja óta dolgozom az Átmeneti Szállón, mint szociális munkás.

Már a főiskola alatt is tudtam, hogy majd itt szeretnék dolgozni. Azt éreztem, hogy ez a szociális munkán belül  egy olyan terület, ahol nem egysíkú, monoton a munka. Ebben nem is tévedtem. Nincs két egyforma nap, nincsenek egyforma emberek, egyforma problémák. Nem létezik sablon, amely mellett haladva az itteni sokrétű gondok megoldódnak.

Mivel lakóink zöme alkoholproblémával küzd, és ez a terület emiatt mindig foglalkoztatott, élve a lehetőséggel egy addiktológiai konzultáns képzésen vettem részt. Ezzel nem csak a lakóknak tudok segíteni, a hozzám forduló kollégák ez irányú ismereteit is tudom bővíteni. A szakmai megbeszéléseken saját tapasztalataimról tudok beszámolni, melyeket különböző intézményekben szereztem.

Kollégáimmal jó a kapcsolatom, jól együtt tudunk dolgozni, számíthatunk egymásra.

 

                                                                                                                               (Jakabovits Zsófia)

 

6 éve dolgozom az intézményben. Annak idején kényszerhelyzetben voltam, mikor kértem a felvételemet, de nem bántam meg, hogy ide jöttem. A kollégák segítettek a gyors beilleszkedésben, a lakókkal az első pillanattól kezdve jól megértettük egymást. Három évet dolgoztam a Hajléktalan Otthonban, ahonnan áthelyezéssel kerültem az Átmeneti Szállóra. Először tartottam az új közegtől, új munkatársaktól, új és más klientúrától. Aztán itt is könnyen ment az alkalmazkodás. A többiekkel jó a kapcsolatom, össze tudunk dolgozni. Itt sokkal több az elvégzendő feladat, főleg a dokumentáció, az emberekkel való bánásmód, a sok ügyintézés. Ami nem ment, abban segítséget kértem, amiben erős voltam és vagyok, abban én segítek a többieknek. Sokat tanultam az itt eltöltött idő alatt, de még mindig történnek új dolgok. Kétségkívül nagyon változatos, sokszínű a mi munkánk, soha nem unatkozunk, mindig van tenni való.

A belső képzések sokat segítettek, így könnyebben tudom a váratlan helyzeteket kezelni.

Szeretem a munkámat, nem mennék el máshova, hiszen jó érzés, hogy másokon tudok segíteni.

 

                                                                                                                                   ( Kiss Sándorné )

 

 

 

2003-ban jöttem a Segítőházba dolgozni. Egészségügyi szakközépiskolában tanultam, majd óvónőképző főiskolára jártam. 24 évig voltam óvodapedagógus. Az Átmeneti Szállón mindkét végzettségemet jól tudom hasznosítani. A pedagógus azonban mégsem szociális munkás, ezért gyakran olvasok szakirodalmat, minden lehetőséget megragadok, hogy a belső és külső képzéseken részt vegyek és tudásomat bővítsem, szakmailag erősödjek. Szociális munkásként dolgozom, s legfontosabb munkámnak az esetfelelősi teendőket tartom. Az egyéni foglalkozás az emberekkel nagyon lényeges: megismerni a gyökereket, felkutatni az okokat és okozatokat. Lépésről lépésre haladni előre, gyakran visszaesni két lépést, de biztatni az embert, hogy újból induljon el.

A női és a kézműves csoport vezetése az, ami kezdetektől fogva az én feladatom.

Számomra a család és a munka a két legfontosabb dolog.

                                                                                                                                      ( Fritz Gyuláné)

 

2004 őszén kerültem a „Stromi-ba”, majd fél évvel később az Átmeneti Szállóra, mint szociális munkás. Szerencsésnek érzem magam, hogy azt a hivatást végezhetem nap mint nap, melyre ifjú korom óta tudatosan készültem, és tehetem ezt a szolgálat intézményrendszerén belül is azon a részlegen, ahol a leginkább szükség van empátiára, rugalmasságra, határozottságra, és acélsodrony vastagságú idegszálakra, valamint, hogy munkámat a dolgok  gyakorlati oldalán végezhetem.

 

                                                                                                                               (Forrás-Nagy Máté)

 

Én és a H. S. Sz.? 

A H. S. Sz. számomra legyen most zene: szomorú, mint a Pink Floyd, olykor elviselhetetlennek tűnő, mint Zséda, de tükröt tartó, mint a Kispál és a Borz, boldog és könnyed is, mint Yann Tiersen.

Bármelyik dal szól, fontos része az életemnek.

(Papp Zsófia)

 

 

2000-ben, még főiskolásként jártam először a Segítőházban. Tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem mindaz, amit tapasztaltam: a környezet, a munkatársak tenni akarása, az ellátottak érdeklődése, az intézményvezető közvetlensége, büszkesége, szaktudása. Olyannyira hatalmába kerített az élmény, hogy végül minden gyakorlatomat az Avar úton végeztem el, s még be sem fejeztem az iskolát, magam is kolléga lettem. Megtaláltam az utamat, megértettem, mit jelent a szó: segíteni.

Most, 2012-ben adottságaimnak és képzettségemnek, érdeklődésemnek megfelelően látok el családgondozói feladatokat. Amennyi nehézséggel kell megküzdenem, annyi könnyed pillanat derít jókedvre. Amennyi fájdalommal szembesülök, annyi örömöt is megosztanak velem. S amennyi kudarc ér, annyi sikernek is részese lehetek. Ez a lényeg. Köszönöm!

(Kissné Nagy Krisztina)

 

 

 

 

2004. január 15-én kezdtem a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál dolgozni ápoló-gondozóként az Átmeneti Szállón. Először kicsit megijedtem, a lakók láttán. Hamar feloldódtam, megszerettem az ellátottakat. A kollégák szívesen, szeretettel fogadtak, segítettek a beilleszkedésben. Nagyon sok embert megismertem, elfogadtam őket. Meglátásom szerint ők egy külön világ. Más az életfelfogásuk, az életvitelük. Ha fizikailag nem is, de mentálisan mindegyik valamilyen szinten sérült. Ezt a munkánkban maximálisan figyelembe kell venni.

Mint az előbb írtam az Átmenetin kezdtem. Itt elég vegyes volt az emberanyag. Betegek és aktívak. Sok törődést igényelnek. Innét a Rehabilitációs Otthonba kerültem. Ez is egy más világ Itt a feladatok is mások. Az életre, az önálló életre kell felkészíteni az ott lakókat.

Hát ez sem egy könnyű feladat, hogy egyáltalán munkát vállaljanak, munkájukat meg is tartsák. Az életvitelükben is kell változtatásokat elérni.

Majd innét ismét az Átmenetin dolgoztam. Szerettem a betegekről gondoskodni, ápolni, kötözgetni sebeiket, beszélgetni, foglalkozni velük.

Mikor az idősekhez áthelyeztek, az nem érintett jól. De itt is megvoltam. Az elesett, idős, beteg emberek más gondot, más problémát jelentenek. Főként egészségügyi problémákkal küzdenek. Szellemileg épülnek le, olyanok, mint a gyerekek. Nagyon megszerettem őket. Szerettem velük „játszani”. Mindegyikükkel más-más hangon kellett beszélni.

Jelenleg a Népkonyhán dolgozom.

 

(Böcz Imréné)

 

 

1997. október eleje óta dolgozom a hajléktalan ellátásban. Hatalmas idő. Így visszagondolva az évek gyorsan elszálltak. Ahhoz, hogy a hajléktalan ellátott elfogadjon a hitelesség, az empátia, a közös tisztelet ,és szakmai tudás szükséges. Én úgy gondolom, ezekkel a képességekkel rendelkezem.

Az élettapasztalat is sokat segített a munkámban. Azonban ez mind kevésnek bizonyult.

Egészen mások voltak az elvárások, tizennégy évvel ezelőtt. Változtak a törvények, rendeletek.

Intézmény vezetésének köszönhetően lehetőséget kaptam Szombathelyen mentálhigiénés szakasszisztens képzést elvégezni. Tréningek, műhely munkák, konferenciák, a munkámat segítették.

 

1997-ben költöztettük az ellátottakat a Hajléktalan Otthonba, majd Karácsony táján megnyílt az Átmeneti Szálló és Menhely.

Akkor még buszközlekedés sem volt, sokszor kellett gyalogolnunk  műszak előtt vagy után több kilométert a legközelebbi buszmegállóig, ami Likócson volt. Kerékpár út is később épült.

A Rehabilitációs Otthonban kezdtem dolgozni. Élmény volt az ellátottakkal Bősárkányban a cikória földeken dolgozni1998-ban. Mi gondoskodtunk az ellátásukról a felügyeletükről. A nehéz fizikai munka után jutott idő a kikapcsolódásra, sztorik mesélésére. Több hetet töltöttünk kint a földeken.

 

2002 óta dolgozom az Átmeneti Szállón. Feladatom az eseti munka, szociális ellátások intézése,

jövedelemhez juttatás, mentálhigiénés gondozás. Tizennégy év alatt sok kudarc is ért.

Soha sem mondom, hogy nem voltak mélypontjaim, mert kevés a sikerélmény. De voltak sikerélmények is. Első lakáshoz juttatás, több milliós nem jogos tartozás eltöröltetése, jövedelmek, nyugdíjak intézése. Tárgyalásra kísérés Nyírbátorba. Esküvői tanú lenni, szabadidős programokat szervezni. Kirándultunk a Budapesti Állatkertben, Sümegen, Balatonfüreden, de vittem ellátottakat Ausztriába, Szlovákiába is. Mind- mind élmény volt számomra és számukra is.

 

A nehéz pillanatok búcsúzni az ellátottaktól. Utolsó útjukra kísérni. Búcsúztam ebben a közegben gyerekkori osztálytársamtól is. Megszokni nem lehet, csak beletörődni .Emlékük megmarad.

Kollégáktól Kelemenné Zsuzsától, Ábrahámné Zsuzsától, Sántha Mihálytól, de nem utolsó sorban utcás kollégámtól, és jó baráttól Dornai Gábortól.

Én úgy gondolom, és érzem, aki nem dolgozott a hajléktalan ellátásban életéből sok minden kimaradt. Itt mindig történik valami, hol jó, hol rossz. Állandó pörgésben vagyunk.                                           

 

                                                                                     (Turbók Nándorné )

 

„ Mit teszel ma, ami a holnapnak is számít ?”/Dr. Telkes József/ idézettel kezdeném.

2007  október elseje óta dolgozom az Átmenti Szállón, mint ápoló-gondozó .Végzettségem

felsőfokú egészségügyi végzettség .Előtte reumatológián, szájsebészeten dolgoztam.

Kihívás volt számomra a hajléktalan ellátás.

Itt nem csak ápolási munkát kell végeznem, de szociális munkát is. Ez teljesen újdonság volt számomra. Ebben sokat segítettek a kollégák, a tanfolyamok, szakmai továbbképzések.

Első benyomásom a szállóról. A folyosó sötét és szűk volt, végig az ellátottak szekrényeivel tele zsúfolva. Nyomasztónak tűnt. Munkásszállóhoz hasonlított, ami azóta sokat változott. Hangulatosabb lett, és tágasabb, a szekrények a folyosóról a szobákba kerültek, de –szerencsére – nem a régiek, hanem helyettük újakat kaphattak a lakók.

Régóta  itt dolgozó kollégák mesélték, hogy a szálló átadásakor csak egy betegszoba volt. Sajnos most már minden szobában beteg ellátott is van. Sok a csonkolt, érszűkületes, különböző bőrbetegséggel küszködő ellátottunk. Ez azt  mutatja, hogy a hozzánk behozott hajléktalanok egészségi állapota egyre rosszabb. Éjszakás kollégák napi 60 ellátottnak dobozolnak gyógyszereket.

Munkám segédkezés a tisztálkodásnál, fürdetésnél, sebkötözések, kontroll vizsgálatok

figyelemmel kísérése, inzulin, véralvadás gátló injekciózás, szobák rendjének felügyelése.

A beteg ember mindig kiszolgáltatott helyzetben van. „Az egészség nem minden, de egészség nélkül a minden semmit sem ér.” – tartja a szólás. Ezért sokat számít egy jó szó, biztatás,  problémáik  meghallgatása. E mellett eseti munka és a szociális étkeztetés adminisztrációja is a feladatom.

Sokan megkérdezték tőlem, szeretek-e itt dolgozni? A válaszom egyértelműen igen. Az elesettségnek ezen a szintjén a „hálapénz” egy mosoly lehet csak. S nekem ez bőven elég.

Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy „amibe nem halunk bele, az megerősít”. A munkám során adódó nehéz helyzetekben ez segít át. Én nagyon erősnek érzem már magam.

 

                                                                                                  (Kemecsei Tünde)

 

Tanítóként diplomáztam még 2000-ben, viszont sohasem akartam gyerekeket tanítani tanmenetek alapján.

Pályakezdőként kerültem a Segítőház dolgozói közé. Első pillanattól kezdve „otthon” éreztem magam, persze voltak nehézségek.

Itt szabadnak érzem magam, mert „taníthatok”, úgy ahogy én akarok és azt, amit én szeretnék.

Úgy érzem, hogy a munkám során adhatok. Olyan dolgokat, amire magánemberként nem lenne lehetőségem. Így a betegeknek gyógyszert, az éhezőnek ételt, a munkanélkülinek munkát, a rászorulóknak jó szót, bátorítást. És adni jó.

Mit kapok érte? Ez nem fontos… , de mégis jóleső érzés, ha egy mosollyal, érintéssel, esetleg szóval mondanak köszönetet.

Szociális munkát csupán a fizetésért nem lehet végezni. Ez nem sikerszakma, kevés a kézzel fogható eredmény. Számomra nem csupán munka, hanem hivatás.

( Horváth Judit)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Menedék

 

Nappali melegedő

 

 

A Nappali Melegedőnk elsődleges célja, hogy a hideg időszakban fűtött helyiségben biztosítson melegedésre, étkezésre és alapszintű higiénés szolgáltatások elérésére lehetőséget hajléktalan személyek számára. Ezen kívül az intézmény a megjelenők számára olyan napközbeni ellátásokat/szolgáltatásokat nyújt, melyek segítik az adott személyt mindennapi problémáinak megoldásában, a hasznos időtöltésben, valamint a hajléktalanságból kivezető egyéni megoldások megtalálásában.

Naponta 60 fő hajléktalan személy számára tudjuk biztosítani a szolgáltatást.

A nappali melegedőnkben elsősorban azoknak a személyeknek az ellátása biztosított, akik átmenetileg vagy tartósan a hajléktalanság állapotába vagy a hajléktalanság veszélyzónájába kerültek.

A nappali melegedőnk szolgáltatásait igénybe vevők között nagy számban jelennek meg az utcán élő fedél nélküliek és az éjjeli menedékhelyeken élő hajléktalanok. A lakosság legszegényebb rétegei is igénybe veszik időről időre az intézmény szolgáltatásait.

A szolgáltatásaink igénybevétele önkéntes, az ellátást igénylő kérelmére történik.

Az ellátottakat igény esetén szociális munkások támogatják. A segítségnyújtás elsődleges módszere az egyéni estemunka. Ennek során a segítő törekszik a bizalmi kapcsolat kialakítására, képviseli kliensét az intézmény szakmai stábja előtt, együttműködik más intézményekkel. A szociális munka minden lépésénél hangsúlyt kap a Szociális Munka Etikai Kódexében foglalt alapelvek, etikai normák szabályok ismerete, betartása.

Alapvető fontosságú az ellátottal folytatott közös munka minden szakaszában a partnerségi viszony hangsúlyozása, illetve az arra való törekvés. Ez elsősorban a szociális munkás feladata és felelőssége. Kiindulópontja az a szemlélet, hogy azok az emberek képesek felnőtt módon viselkedni, akiket felnőttként kezelnek. Hajléktalan emberekről lévén szó különös figyelmet szükséges fordítani az emberi méltóság tiszteletben tartására, hiszen ez a csoport még a legalapvetőbb létfeltételektől is megfosztott.

Folyamatosan törekszünk a közös programok szervezésénél, - mint például a közös túrázások, bogrács partik, sportos vetélkedők -  a felmerülő igényekre.

 

 

 

Ideiglenes Téli Krízisszálló

 

Az Ideiglenes Téli Krízisszálló 60 fő hajléktalan rászoruló számára biztosítja az éjszakai pihenést, mely november 1 - április 30. közötti időszakban vehető igénybe, térítésmentesen.

A Téli Krízisszálló elsődleges célja, hogy a hideg időszakban fűtött helyiségben biztosítson biztonságos éjjeli szállásra és pihenésre lehetőséget hajléktalan személyek számára. Ezen kívül az intézmény a megjelenők számára olyan ellátásokat/szolgáltatásokat nyújt, melyek segítik az adott személy társadalmi re-integrációját, valamint más, számára adekvát szolgáltatás elérését.

A bekerülés alapvető feltételei a 18 éves életkor betöltése, valamint érvényes és negatív egy éven belüli tüdőszűrő lelet.

A bekerülésnél fontos szempont, hogy a házirendet és az együttélés szabályait ismertessük, valamint szükség esetén értelmezzük az igénybe vevővel együtt. Fontos, hogy tudja, mikor és milyen módon tudjuk segíteni az Ő integrációját, valamint hogyan tudjuk érdekeit képviselni.

Szolgáltatásainkkal, olyan élethelyzetben  lévő embereknek kívánunk segítséget nyújtani, akik még rendelkeznek azokkal a készségekkel, hogy megfelelő segítségnyújtás mellett képesek az életüket saját maguk menedzselni, mely által rövid időn belül visszakerülnek a korábbi életritmusukba.

Az alapvető szükségletek kielégítésétől egészen a krízishelyzet elhárításának segítéséig terjed a feladatunk, mely sok esetben nagyon nagy türelmet igényel.

Az ellátottak, akik télen igénylik az intézményi ellátást tavasztól késő őszig sátrakban, szükség lakhelyeken húzzák meg magukat.

Hozzászoknak a szabadsághoz, a mindenfajta korlátok hiányához. Emiatt esetükben a közösségi lét, a társakhoz való alkalmazkodás elfogadása nagyfokú nehézségeket okoz. Közöttük nagyon nagyarányú az alkoholbetegek száma. A velük való foglalkozás napi szinten rengeteg dilemmát vet fel. El kell fogadnunk, hogy azt sem utasíthatjuk el, aki alkoholt fogyasztott, hiszen ő sem fagyhat meg egy hideg utcasarkon. Ugyanakkor mégis szabályokat is kell felállítanunk, amelyeket el is kell tudnunk fogadtatni, hogy mindenki olyan állapotban tartózkodjon a szállón, amely a többi ellátott számára sem kellemetlen és zavaró.

Nagyon nagy problémát jelent, hogy nyáron az utcán élő és télen a szállást igénybe vevők átlagéletkora egyre magasabb. A több éve utcán élők egészségi állapota nagyon rossz, ezért nagy segítség, hogy a szálló területén hetente két alkalommal háziorvosi ellátást vehetnek igénybe.

Többen rendszeresen dolgozni is járnak és ezt nagy eredménynek gondoljuk.

Az itt folyó munkát minden időszakban kimondottan erre a periódusra felvett hat fő szociális szakember látja el. Az Ő munkájuk mondható, hogy talán az egyik legnehezebb, legnagyobb megterhelést jelentő munkakör.

 

KÉP!

 

Dolgozók:

Kern András                              részlegvezető

Takácsné Balyi Anita                szociális , mentálhigiénés munkatárs

Molnár Teodóra                         szociális segítő

 

                        Házasságom a HSSZ-el:

Lassan hat éve annak, hogy a boldogító igen kimondatott. Ebben a közel hat évben volt jó és rossz egyaránt. A Hajléktalanok Rehabilitációs Otthonában, ahol valamivel több, mint két évet töltöttem el vezetőként élvezhettem a nászutazás szépségeit és a mézes hetek csodálatos perceit, óráit. Ez idő alatt lehetőségem nyílott megismerni a szociális ellátórendszer gyakorlati működését és testközelből tanulhattam a hajléktalan emberekkel folytatott segítségnyújtás fortélyait. Volt részem sikerekben és kudarcokban egyaránt, de visszatekintve mégis nyereségesnek élem meg ezt az időszakot. Fejlődtem emberileg, szakmailag egyaránt.

A frigy közeledik a hetedik évfordulóhoz, de most már egy másik terepen kell helytállnom, nevezetesen a Nappali Melegedő és a Téli Krízis Szálló színterein. Megítélésem szerint fejlődésem töretlen, a szervezet dolgozóival és vezetőivel igyekszem minél jobb kapcsolatot kialakítani, sőt néhány emberrel talán még baráti szintre is emelkedett ez. Tapasztalatom szerint a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat az a hely, ahol elesett ember segítségre lel, és addig, amíg ez a hely létezik, addig a rászorultaknak mindig ott lesz egy segítő kéz, amely nem engedi elveszni őt.

(Kern András)

 

 

 

A Széchenyi István Egyetemen folytattam tanulmányaimat, majd szereztem diplomát szociális munkásként. Szakmám nagyon sok területe kínált lehetőségeket. Úgy éreztem azonban, hogy legnagyobb kihívások a hajléktalanok ellátásában várhatnak rám. Ezért nagyon örültem, amikor munkalehetőséget kaptam a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál. Hihetetlen, de már 9 éve dolgozom az intézményben szociális munkásként. 2003-ban az Átmeneti Szállón kezdtem, ahol közel egy évig tevékenykedtem. Már itt széles körű betekintést nyertem az intézménynél folyó szakmai munkába, mivel több területen is dolgozhattam. (krízislakások, utcai szolgálat, Nappali Melegedő)

Elmondhatom, hogy munkám igazán színes és változatos. Ha végiggondolom, nehéz kiválasztani azt a területet, amely az eltelt időszakban kiemelkedő volt számomra. Nagy kihívást jelentett, hogy 2004-től fő feladatom a hazai és Európai Uniós pályázatok figyelése, valamint az intézmény számára aktuális projektek teljes körű menedzselése volt. Mint tudjuk, a szociális ellátó terület sem bővelkedik anyagiakban. Az állami normatíva fedezetet nyújt az alapvető működésre. Az újítások, fejlesztések mind-mind csak pályázati pénzekből valósíthatóak meg. A pályázatok közül számomra a legérdekesebbek, a szociális szakemberek számára szervezett továbbképzések, amelyek nagyon hasznosak voltak abból a szempontból, hogy segítették kollégáink megújulását, naprakész információkkal való ellátását, segítették őket abban, hogy napi munkájukban a rutint színesebb, eredményesebb tevékenység válthassa fel. A képzések nagyon eredményesek voltak, hiszen a segítő munka területén a kiégés szindróma szinte elkerülhetetlen. Minden módszer, amely a megújulást szolgálja, segít abban, hogy a fásultságot legyőzze.

Másik terület, amelyre munkám során nagy hangsúlyt fektettem és eredményeimre büszke vagyok az adományok gyűjtése. Feledhetetlenek azok az ünnepek (karácsony, húsvét), amikor szinte családi légkört tudtunk teremteni. A szűkös mindennapokat felváltották az ajándékok, amit nagyon sok intézménynek és magánszemélynek köszönhettünk.

Az adományok gyűjtése az évek során egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Ennek a társadalmi okai ismertek. Nagy örömmel kell azonban elmondanunk, hogy mindig vannak adományozók; cégek, magánszemélyek, akik nem felejtkeznek el intézményünkről, ellátottjainkról és ajándékaikkal segítenek bennünket. Ezt nem tudjuk elégszer megköszönni.

Remélem intézményünk a jövőben is fejlődni fog, s ebben a folyamatban – ugyanúgy, mint eddig – én is megtalálom a helyem.

( Takácsné Balyi Anita)

 

Három évvel ezelőtt az életemben jelentős változások történtek. Korábbi munkahelyem megszűnt, s mint sok más embert engem is válaszút elé állított az élet. Új kihívásokat kellett keresnem, meg kellett találnom az életemben azt az elfoglaltságot, amit szívesen végzek. Amikor felmerült, hogy szociális segítőként helyezkedhetem el, nagyon örültem ennek a kihívásnak. Tudtam, hogy nagyon nehéz területre tévedtem, de szerencsésnek tartom magam, hogy nem ijedtem meg, a kezdeti nehézségektől és elvállaltam a Téli krízisszállón a munkát. Már első napokban megtapasztalhattam, hogy a krízis elnevezés élethűen fedi az itt ellátottak élethelyzetét. Kik kerülnek ide? Akik, az év java részét az utcán töltik, sátrakban, kapualjakban, düledező épületekben húzzák meg magukat. Téli hónapokban valóban az életükről, létükről szól az, hogy meleg helyen húzzák meg magukat. Tőlük ez nagy alkalmazkodást kíván, hiszen életük egyébként egyfajta szabadságról szól.

A mindennapi munkámat a naivság jellemzi. Ez szakmaiatlannak tűnhet, de én így tudom végezni a munkámat. Hinnem kell az emberekben, elfogadni a sokszor kiszínezett történeteiket és a sorok között kell meglelnem azokat a lehetőségeket – ahol, ha kis lépésekben is - , de segíteni tudok. Nagyon nehéz azt elfogadni, hogy a nagyfokú segítő szándékra sokszor elutasítás a válasz. A legnehezebb feladat, az ellátottak erőforrásait felmérni, hiszen csak akkora lépéseket lehet megtenni, amire ők fizikai és mentális állapotukban képesek. Többször előfordul, hogy én sokkal nagyobb elvárásokkal közelítek, de meg kell értenem – amit egy lakó is elmondott -, hogy tudja, hogy változtatni kellene, de hiába látja ennek szükségességét, életének korábbi nehézségei annyira megtörték, hogy nincs már ehhez elegendő ereje.

Kívülállók, azt hihetik, hogy munkánkat csak nehézségek jellemzik. Pedig vannak nagyon örömteli pillanataink is. Szívesen látnék bárkit a karácsony körüli időszakban és biztos vagyok abban, hogy meghatódás nélkül nem tudná szemlélni a közös készülődést. Ilyenkor úgy érzem, két családom is van. A közösség, amelynek tagjai egymást támogatják segítik, s mindent megtesznek azért, hogy az egykor volt otthon melegét a krízisszálló falai között is meg tudják maguk számára teremteni.

Remélem, hogy még hosszú ideig meg tudom őrizni erőmet, hogy tudjam folytatni ezt a nem könnyű, de számomra nagyon fontos munkát.

( Molnár Teodóra)

 

Módszertan

 

KÉP!

 

Dolgozók:

Léránt Xénia

Szalai Veronika

 

 

Intézményünk sikeres pályázat eredményeként 2008. július 1-től konzorciumi tagként vesz részt a Nyugat-dunántúli Regionális Szociális Módszertani Központ munkájában, ahol a régió hajléktalan ellátásával kapcsolatban látunk el feladatokat. A módszertani munka során részben hatósági jellegű munkát végzünk a szakmai ellenőrzések, szakmai program véleményezések kapcsán, részben szakmai rendezvények szervezésével kívánjuk a régióban működő szociális szolgáltatókat/intézményeket segíteni. Együttműködünk az Országos Hajléktalan Ellátási Munkacsoporttal. Fontos számunkra, hogy az elméleti felkészültségünkkel, megszerzett szakmai tapasztalataink felhasználásával hozzájáruljunk a területünkön működő szolgáltatók/intézmények szakmai munkájának segítéséhez.

 

 

Amikor 2003 júniusában friss diplomás szociális munkásként munkát kerestem, egy jó barát ajánlotta Likócson a hajléktalan szállót. Ő akkor már itt dolgozott, ismerve a mentalitásom, az szakmához való viszonyom azt mondta, hogy „ez neked való, próbáld meg!” Így tettem, és 2003. július 1-vel munkába álltam a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat Átmeneti Szállóján, mint szociális mentálhigiénikus munkatárs. Az azóta eltelt csaknem 9 év rendkívül mozgalmas volt, szinte valamennyi területen kipróbálhattam magam, így lehetőségem nyílt a nappali melegedő, népkonyha, átmeneti szálló és éjjeli menedékhely, valamint az ideiglenesen működő téli krízis szállón folyó szakmai munkába is bekapcsolódni. Időközben az intézmény hozzájárulásával elvégeztem az egyetemi kiegészítő képzést, ami a mindennapi gyakorlati tapasztalatok mellett további szakmai fejlődést biztosított számomra. 2008 októberétől kicsit eltávolodva a klasszikus értelemben vett szociális munkától a Módszertani csoportban képviselem az intézményt.

 

(Léránt Xénia)

 

 

2006. december 1.-én kezdtem a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat Rehabilitációs Otthonában.

A lakókkal legtöbbször megtaláltam a közös hangot.

Majd pár hónapot voltam az Átmeneti Szállón is. 2009. július 1.-től pedig átkerültem a Módszertani Központba, ahol jelenleg is vagyok, mint módszertani munkatárs.

(Szalai Veronika)

 

 

 

 

 

Konyha:

 

Intézményünk megnyitásakor a főzőkonyha még nem készült el.  Tálalókonyhára   az ételt kívülről

szállítottuk.

Az étkező létszám szinte óráról  órára változott, ezért egyre inkább sürgetőbbé vált egy főzőkonyha kialakítása. A legszükségesebb eszközökkel  Debreceni Mihályné  Kati  irányításával indult a főzés.  A szakácsok Farkas Tibor, és Katona Anna- Pannika    közalkalmazotti státuszban  voltak.   A konyhai   kisegítők   az  ellátottakból került ki.  Ez több nehézséggel járt. 

Meg kellet tanítani  őket a rendszeres  munkavégzésre, a higiéniai  követelmények betartására ,a pontos  munkakezdésre  és  hosszan lehetne  sorolni  a feladatokat.  Ezzel magyarázható a kezdeti nagyfokú fluktuáció. 

A konyha irányítását  2002-ben  Beke Attiláné  vette át.   Szakács cserék után, feladatának tekintette a konyha  gépesítését  adott keretek  között.  A dolgozóknál is szemlélet váltásra volt szükség, megértetni velük, hogy  mi vagyunk   az ellátottakért és nem fordítva.  Az  étlap  készítése  komoly

feladatot jelentett ,  hisz az   étkezőink  kevés ételfélét  ismertek, illetve fogadtak el.  Számukra   az

„ünnepi „  ételt a rántott szelet  jelentette.  Gyümölcs, tejtermékek elfogadtatása még ma is feladataink közé tartozik. Szükséges a korszerű, vitamindús, de szírszegény étkezés megszerettetése.

Az   élelmiszerek beszerzése  pályáztatás útján történik.  Ennek   jelentősége abban állt, hogy  a vállalt időszakra számunkra a legkedvezőbb  feltételeket   garantáló  cég  szállítja az élelmiszereket.  Kezdetben a magántermelőktől   nem vásárolhattunk. Ez a megkötöttség ma már lazult, szép primőr árut  megvehetünk a kistermelőtől.

Intézményünkben  sertés hizlalás,  növénytermesztés folyik. A fóliákból a friss paprika, paradicsom szedés után a  vendég  asztalára kerül. A sertéseket bérvágás  után a szakácsok dolgozzák fel.

A  teljesség igénye nélkül  csemegézzünk, hogy mi mindent csináltunk a napi rutin feladatok mellett: lakók esküvői  vacsoráját  főztük-tálaltuk,  rendezvények   étellel, itallal való ellátását biztosítottuk, konferenciák   szervezését végeztük ,  pogácsákat, szendvicseket, hidegtálakat készítettünk megrendelésre, nyugdíjas találkozók lebonyolítását, ünnepi menük készítését segítettük.                                                                                          

      KÉP!

 

Dolgozók:

 

Bőszéné Jámbor Veronika                raktáros

Cseh Lajosné                                    szakács

Domonkos Józsefné                          szakács

Szavas István                                    szakács

Szaradics Emerencia                         konyhai kisegítő

Dittrich Zoltánné                               konyhai kisegítő

Papp Erika                                         konyhai kisegítő

Karip Ferenc                                     technikai dolgozó

Szöllősi József                                  technikai dolgozó

 

 

 

Az irányításommal 2002 óta étkeztetjük az ellátottakat. Nagy vendéglátói gyakorlattal rendelkezem, a  szakma szinte minden területén dolgoztam. A szakma szeretete, az emberekkel való foglalkozás 

nap mint nap kihívást jelent számomra.

Nincs két egyforma napom,  minden nap  új és új feladatot jelent.

Átlagban 10 fő munkáját irányítom, szervezem,  ebben nagy  segítséget jelent a szakácsaim  színvonalas munkája.

A türelem és a kollegialitás mellett  nem csak irányítani kell, hanem odaállni a beosztottak mellé, mindent megmutatni nekik: az új technológiát, munkafolyamatokat, tálalást, oktatni esetenként nevelni, problémáikkal  foglalkozni. 

Szeretek itt dolgozni, úgy érzem, hogy elfogadtak, bizalmat kaptam, és ezt a munkámmal igyekezem  bizonyítani.

                                                                                                                        (Beke  Attiláné  Zsuzsi )

 

Én még csak tíz hónapja koptatom a segítőház aszfaltját, de számomra az volt a legfurcsább, hogy

a lakóinkkal ha naponta ötször találkozom, akkor ötször köszönünk egymásnak és mindezért látom a hálát a szemükben.

A mosolyt ami számomra természetes, azt még hálásabban fogadják.

Jó itt lenni ( még ha néha fárasztó is a munka) és nagyon jó érzés a rászorultakon segíteni,noha az sokszor csak egy kis élelmiszer adományba merül is ki.

 

                                                                                                                 ( Bőszéné Jámbor Veronika)

 

 

 

 

Egészségügyi  ellátás:

 

 

Az egészségügyben, a megfelelő minőség megteremtése és folyamatos biztosítása érdeke minden ellátandó lakónknak.

 

A háziorvosi ellátás a hét minden napján elérhető. Hétfő, szerda, pénteken a Hajléktalan Otthonban orvosi rendelőjében, kedden és csütörtökön pedig a Stromfeld úti ellátásunk rendelőjében, mely időpontok minden ellátott részére elérhetők. A fekvő betegeinket pedig az orvos betegágynál vizsgálja.

Minden szerdán rendel pszichiáter főorvos, egy hónapban egyszer pedig bőrgyógyász .

Az ellátás jól felszerelt rendelőben zajlik orvosi asszisztens segédletével.

Folyamatos szűrővizsgálatokon vesznek részt ellátottjaink, melyet az orvosok koordinációjával asszisztens végez. Vannak helyben végzett szűrővizsgálatok is (pl.: tüdőszűrő, diabetesz szűrés, vérnyomásmérés).

 

A betegek elégedettségének folyamatos biztosítása érdekében:

l  figyelemmel kísérjük a részükről felmerülő igényeket és törekszünk azok kielégítésére,

l  a kórházi osztályon dolgozó orvosokkal és ápolókkal jó munkakapcsolatot tartunk fenn a betegeink érdekében,

l  betegszállító kollégákkal is jó kapcsolatot ápolunk

 

A magas szintű munkavégzés érdekében együttműködünk szolgáltatásaink igénybevevőivel és a minőséggel kapcsolatos észrevételeiket tevékenységünk során hasznosítjuk. Nagyon fontos, hogy az intézmény szakemberei és az orvosok közös együttműködést hoztak létre annak érdekében, hogy a betegek a lehető legjobb ellátást kapják.

 

Munkánk igazi elismerése, betegeink elégedettsége. Ezért minden olyan visszajelzés fontos és értékes számunkra, amely ezt igazolja.

 

Az intézmény első orvosa Dr. Hartai Iván volt.

„ Az életnek értéket csak a szolgálat adhat , amellyel az emberek ügye felé fordulunk” ( Márai Sándor)

A Hajléktalanokat Segítő Szolgálat megalakulásakor az Egyesített Szociális Intézmény igazgató főorvosaként tevékenyen részt vettem az utcai és az intézményi egészségügyi ellátásban. Gratulálok az intézmény vezetőjének és dolgozóinak az elért eredményekhez, munkájukhoz további sikereket kívánok.

(Dr. Hartai Iván)

 

Orvosaink:

 

Dr Bence József     pszichiáter

Dr Németh Mária  háziorvos

Dr Széna Andrea    bőrgyógyász

Dr Vince József      háziorvos

 

 

 

 

 

 

A két évtized jelentős részében én is segíthettem az intézmény munkáját. Tenni akaró és eredményeket elérő lelkes munkatársakat ismerhettem meg, akik a néha előforduló kudarcok ellenére sem veszítették el hitüket, küzdőképességüket, és a reményüket vesztett, sorstól és testi – lelki bajoktól gyötört, társadalomból kirekesztődő emberek életén sikerült javítani, kisiklott sorsokat egyenesbe hozni.

Ehhez a nehéz, sokszor hálátlannak és kilátástalannak tűnő nagyon fontos hivatáshoz kívánok kitartást és további sikereket az itt dolgozóknak.

 

                                                                                                                      (Dr Bencze Miklós)

 

 

 

 

Én így gondolom:

„Különbözöm, tehát vagyok!”

„Nem akarok érdekes lenni, csak egyszerű.”

„Nem vagy köteles hasonlítani arra a képre, melyet mások alakítottak ki rólad.”

„Nem az én érdemem, amit apám csinált.”

„Olyan vagyok, mint a tenger. sokszor háborgok, gyakran magam sem tudom miért.”

 

( Dr Vince József)

 

 

 

 

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

 

"Ha veszel, megtelik a kezed. - Ha adsz, megtelik a szíved"

 

                ( Dr Németh Mária)

 

 

 

 

 

 

Életeken át

 

 

 

Nyugdíjasaink - Egykori Kollégáink visszaemlékezései

 

Az évek múlása ráébresztett bennünket arra, hogy egyre több munkatársunk éri el a nyugdíjas kort, vagy egészségi problémáik miatt rokkant nyugdíjazásuk következett be.

Az, hogy ezek a munkatársaink kiszakadtak a mindennapi munkából, azt az addig nem létező feladatot állította elénk, hogy méltó távozásukat megteremtsük, ezzel egy új intézményi szokást kialakítva.

Annak érdekében pedig, hogy a nyugdíjazásukkal ne szakadjanak el tőlünk és ne legyenek magukra hagyva, hagyományt teremtettünk az évente megrendezett nyugdíjas találkozóval. Meghívjuk Őket az intézmény ünnepségeire, programjaira, vagy az aktív kollégák közé, a számukra létrehozott programokba.

Örömmel tapasztaltuk, hogy invitálásunk mindig sikeres.

 

 

 

Nyugdíjasaink:

 

1. Valastyán Mihályné ( Intézményvezető Helyettes )
2. Polgár Tiborné         ( Intézményvezető Helyettes )
3. Scheffer Tiborné      ( Gazdasági vezető)
4. Beke Attiláné           ( Élelmezés vezető)
5. Ladocsi Józsefné      ( Titkárnő)
6. Bodó András            ( Szociális gondozó )
7. Bakonyi Ferenc        ( Szociális gondozó - ápoló )
8. Cseh Lajosné            ( Szakácsnő )
9. Csobod Tiborné        ( Szociális gondozó - ápoló )
10. Gruttó Györgyné      ( Szociális gondozó - ápoló )
11. Hartai Péter              ( Szociális gondozó - ápoló )
12. Hegedűs Ernőné       ( Szociális asszisztens)
13. Horváth Gyuláné      ( Gazdasági ügyintéző)
14. Juhász Ferenc           ( Gondnok )
15. Nagy Endre              ( Szociális gondozó - ápoló )
16. Németh Istvánné      ( Takarítónő )
17. Németh Miklósné     ( Konyhai kisegítő)
18. Németh Sándorné     ( Raktáros )
19. Prikler Ferencné       ( Háziorvosi asszisztens)
20. Sántha Lászlóné        ( Szociális gondozó - ápoló )
21. Sántha Mihályné       ( Szociális gondozó - ápoló )
22. Tömördi Rudolfné    ( Szociális gondozó - ápoló )
23. Szöllősi Józsefné       ( Konyhai kisegítő )
24. Szöllősi József           ( Technikai dolgozó)
25. Vörös Gyuláné          ( Szociális gondozó - ápoló )

 

 

Az élet csodálatos, sokszor a véletlennek köszönhetjük, hogy az életünk gyökeresen megváltozik, az értékrendünk átalakul. 1997-ben egy véletlen találkozásnak köszönhetem, hogy a Hajléktalanokat Segítő Szolgálathoz kerültem, mert egy betegség miatt terhes lett a gazdasági életben kialakult helyzetem. Szerettem volna mást csinálni, ahol nem a pénz, hanem valami más számít: MAGA AZ EMBER!

Az EMBER, akiért tenni akartam egy új, humanista tevékenység felé terelte utamat. Egy mély nyomot hagyó beszélgetés után – ami tizenegy éves utat jelölt meg – elfogadva a felajánlott munkalehetőséget a Hajléktalan Szolgálat szociális munkatársa lettem. Megismerve azt a világot, amely az első munkanaptól kezdve az életemet áthangolta a félrecsúszott életek segítésének nemes munkájába, hihetetlen távlatok nyíltak meg. Olyan munkatársaim lettek, akik a rájuk bízott emberekkel nem nyolc órában, hanem szinte a nap huszonnégy órájában foglalkozva, összekeveredett utakat igyekeztek kiegyenesíteni, új utakat megjelölni. A szolgálat vezetője példaképünk volt, hiszen az Ő életét nem a munkaidő, hanem a feladat határozta meg. Kitartás, emberiesség és óriási empátia jelentett példát valamennyi munkatársának. De kialakult egy olyan munkatársi közösség, amelyik hasonlóképpen a végzendő munkával törődött, kizárva minden általános emberi értékvilágot. Munkájuk a számomra eddig ismert humanitárius tenni akarást magasan túlszárnyalta. Ez nekem olyan emberi tenni akarást példázott, amely a tizenegy évet teljességgel áthatotta. Ezek az évek rengeteg negatív, pozitív eseményekkel telítődve csak egy célt jelöltek: Tenni azokért az emberekért, akik az élet keményebb oldalára kerültek, és nem voltak képesek önmaguk kikerülni ebből a negatív értékrendből. Segíteni, melléállni, fogni a kezét és kivezetni a „nem értem, nem tudom” világból.

 

( Valastyán Mihályné )

 

 

Mint  a legrégebbi szakmai dolgozónak , talán nekem van a legtöbb hozadéka az itt töltött éveknek. Mind ezt összefoglalni nagyon nehéz és azt gondolom nem is véghez vihető feladat. Amikor úgy hiszem , hogy minden eszembe jut arról, hogy hogy is volt, akkor újabb és újabb dolgok jönnek elő. Munkámat 1993-ban kezdtem meg a szolgálatnál, így tanúja és aktív részese voltam és vagyok a fejlődés minden fázisának. Az itt töltött évek egy biztos munkahelyet jelentettek, sok és sokszor nehéz munkával, de nagyon jó vezetőkkel és munkatársakkal. Olyan tanulási és képzési lehetőségeket kaptam, ( főiskola, egyetem, szakvizsga, továbbképzések )melyeket kevés munkahely képes megadni. A tanulási lehetőségeken kívül szakmai előrelépési lehetőségeim is voltak, kitartásomat , munkámat azzal becsülték meg, hogy közép és felső vezetői megbízást is kaptam. Munkámat magasabb szinten is elismerték, hiszen Győr Moson Sopron Megye Szolgálatáért Díjban és Győr Város Szociálpolitikájáért Kitüntetésben is részesültem. Megtanultam, hogyan tudok úgy segíteni, hogy az a leghatékonyabb , legcélzottabb legyen és fiatalon olyan emberi tapasztalatokat szereztem itt, amelyeket más csak egy életen át képes megszerezni. Ezt felhasználva évekig tanítottam a győri Széchenyi Egyetem szociális munkás hallgatóinak a szakmát. Mindezt az ellátottak és a hallgatók  szeretettel, ragaszkodással hálálták meg. Az ellátottak szeretetét jelképezte az az általuk készített „ Enikő Fa” amely leveleire ráírták azokat a tulajdonságaimat, amelyeket értékesnek tartanak bennem. Ez egy örök emlék, amerre megyek mindig viszem magammal, hogy tudjam milyennek kell lennem.

Itt minden nap vizsgázni kell emberségből, mert csak az tud itt éveket dolgozni, aki nap mint nap feltöltődve képes a megújulásra és az újra adásra. Munkatársaim ilyen emberek, akik úgy dolgoznak, hogy mint vezető is bátran támaszkodhattam munkájukra - és ezt csak megköszönni lehet nekik. Most amikor egészségügyi problémák miatt, nyugdíjasként részmunkaidőben tovább dolgozhatok velük, még inkább értem, hogy akkor miért ide terelt a sors. Megtapasztalhattam, hogy nem csak vezetőjük, munkatársuk lehettem, hanem a nehézségeimben segítőim is lettek.

Számomra létfontosságú, hogy  napi szinten jöhessek, dolgozhassak, velük és köztük lehessek.

 

                                                                                                          (Polgár Tiborné Enikő )

 

 

 

 

„ … A Segítőház önállóvá válásától dolgoztam itt , - először nehéz körülmények között, ketten egy asztalnál.  Mi indítottuk be a gazdasági munkát, az iktatást, a levelezést, a pénztárforgalmat és a  raktározást. Nagyon szépen fejlődtünk, így a gazdasági vonal is. A gazdasági vezető távozása után előre lépési és tanulási lehetőséget kaptam és én lettem a gazdasági vezető. Sütő Csaba mindig mellettem állt, nagyon sokat köszönhettem neki és a bentlakók szeretetének. 10 évet dolgoztam itt, sokat gondolok a kollégákra és a lakókra.”

                                                                                                                      ( Seffer Tiborné Anikó )

 

 

 

Sok esemény zajlik le 12 év alatt egy hajléktalan szállón. Nekem mégis egy szomorú, ugyanakkor megható emlék jut eszembe. 2002. december 26-án ügyeletes voltam a Stromfeld úti Krízisszállón. Este 8 óra körül telefonált a lányom, hogy meghalt az édesanyám. Az irodaajtón mindig kopogtatott valaki, így volt ez akkor is. Látta az egyik hölgy, hogy sírok, hiába az érzéseket nehéz félretenni. Mondtam neki, hogy milyen szomorú hírt kaptam.

Ugye az esti TV kapcsolás, illetve a takarítás körül mindig gond volt. Ezen az estén azonban amikor elindultam, hogy zárjak stb. meglepetten vettem észre, hogy a TV lekapcsolva, a villanyok a hálószobákban leoltva, s csend van mindenütt. Istenem ezek az emberek velem gyászoltak.

             

                                                                                                                       (Horváth Gyuláné Kati)

 

 

 

1997 őszén, egy újságcikk keltette fel a figyelmemet a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatra.

Egészségügyi dolgozóként nagyon megfogott, és már akkor tudtam, hogy ott lesz a helyem, szeretnék ott dolgozni.

Fél év elteltével, 1998 április 1-én, már a Hajléktalanok Otthonában dolgoztam, ápolónőként.(a munkába állás dátuma nagyon vicces, sok ismerősöm szó szerint bolondnak tartott, hogy idejöttem dolgozni). Nagyon jó csapatba, jó kollégák közé kerültem, akik szívvel-lélekkel azon dolgoztak, hogy az elesett, hajléktalan emberek normális körülmények között, a lehető legjobb ellátásban részesüljenek. Úgy érzem, rövid idő alatt mindenki elfogadott.

Boldog voltam, hogy itt dolgozhatok! Négy év után, továbbtanulásra kaptam lehetőséget. Felsőfokú szakápolói vizsgám után, az asszisztensnői feladatokat láttam el.

Úgy érzem,hogy megfelelő hozzáállással,sok-sok szeretettel, megértéssel,türelemmel segíteni tudtam az arra rászoruló embereknek.

Az utcai ellátásban is segítettem. Felkutattuk a viskókban, a Duna parton,a bokor alatt élő embereket,és a lelki támasz mellett egészségügyi ellátásban is tudtuk részesíteni,az arra rászorulókat. Gyógyszereket vittünk,ha kellett sebet kötöztünk, ha kellett lelket gyógyítottunk.

Egy-egy hálás mosoly,vagy köszönöm, a mai napig felejthetetlen!

Sajnos időközben az én egészségem is megromlott, és fájó szívvel tizennégy év után rokkantnyugdíjas lettem.

A mai napig visszajárok a lakók és kollégák közé,hisz életem legtartalmasabb éveit köszönhetem annak, hogy a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat munkatársa lehettem!

 

                                                                                                                        (Prikler Ferencné Erika)

 

 

2000-be kerültem a Segítőházba dolgozni. Köszönöm, hogy ott dolgozhattam, köszönöm, hogy ápolónő szakmám és hivatásom lett.  Köszönöm, hogy megbecsülték munkámat, hisz ott találtam igaz emberi értékekre, nem csak főnökeimben, hanem a gondozott, rám bízott emberekben egyaránt. Megismerhettük a zene szeretetét , együtt alapítottuk a lakókkal  az  országban  elsőnek

az éneklő hajléktalan kórust. Ami sok sikert és feladatot rót ránk, és ad továbbra is az ott lévőknek.

Öröm és kihívás volt a kollégákkal, lakókkal együtt dolgozni. Kívánom mindenkinek ilyen élményekkel és megelégedettséggel távozzon , lakóként és kollégaként egyaránt.

 

                                                                                                                 ( Gruttó Györgyné Marietta )

 

 

„ Két hónapba telt, mire a rendet és fegyelmet aránylag megszilárdítottam – nagyon sok volt a deviáns viselkedésű, börtönviselt , alkoholista gondozott. Következetes és kitartó munkával sikerült hitelessé válnom, tekintélyt és tiszteletet szereznem az ellátottak körében. Nagyon sok emberi sorsot és tragédiát ismertem meg. Szerencsés embernek tartom magam, mivel olyan munkát végezhettem, amit igazán szeretek. Büszke vagyok rá, hogy vezetőim is pozitívan értékelték  a munkámat és Győr Város Szociálpolitikájáért kitüntetésben részesítettek.

Köszönetet mondok az intézmény vezetőségének, hogy nem felejtenek el bennünket. Az ünnepnapokon köszöntenek minket, évente részt vehetünk a nyugdíjas találkozón, ahol beszámolnak az intézmény életéről, és mi nyugdíjasok is kibeszélgethetjük magunkat a volt kollégákkal. ”

 

                                                                                                                       ( Sántha Lászlóné Gitta )

 

 

„ 1997-ben kerültem a Segítőházba lakóként. Másnap munkába álltam és dolgoztam varróként és takarítóként. Ezt követően két évig közhasznú munkás voltam, majd felkértek takarítani főállásba az öregek otthonába. Így mind dolgozója, mind ellátottja lettem a segítőháznak. A főnökeim és munkatársaim is befogadtak maguk közé. Páromat is itt találtam meg. Voltak nehéz napok, de én nagyon szerettem itt dolgozni. Támogatással 2000-ben szociális bérlakásba költözhettünk, így megtanulhattunk újra az önálló életbe visszarázódni. 2004-ben saját házat építettünk, és 2008-tól nyugdíjas vagyok. Én boldogan gondolok vissza az elmúlt évekre, mert nagy öröm volt lakóként és dolgozóként ott lennem. Nagyon sok segítséget kaptunk. Külön köszönet illeti meg Sütő Csabát, mert mindenben a segítségünkre volt. Ezeket az éveket nem szabad elfelejteni , nem is fogom soha.”

                                                                                                                        

                                                                                                                        (Németh Istvánné Márti)

 

1996. március 13-án kezdtem a szolgálatnál dolgozni. Odakerülésemkor még „vegyes” ellátás folyt.

Most ennyi év távlatából visszagondolva ez az időszak volt számomra a legkönnyebb. Változatos volt, napi szinten újabb és újabb életutakat ismertem meg. A területen folyó munkák során sokat beszélgettem az emberekkel.

Egy idő után  külső telephelyen családgondozási feladatokat láttam el, nyugdíjazásomig. Ez a munka nagyon szerteágazó és sokrétű volt. A feladat széles kapcsolatrendszer kiépítését követelte meg a munka hatékonysága érdekében. Ebbe a rendszerbe tartozott a Szociális Iroda, Lakásiroda, GYIVI, Gyermekjóléti Szolgálat, Családsegítő Szolgálatok, iskolák, óvodák, bölcsődék. Munkám során sokszor tettem fel magamnak, tán még álmomban is a kérdést, vajon jó döntést hoztam-e.

A családokkal való foglalkozás nehéz, lelket tépő, de szép, mert a gyermekek jövője érdekében történik.

Közreműködésemmel több mint 40 család jutott bérlakáshoz. Nagy részük megállta a helyét.

Az utcán, ha összetalálkozunk, rám köszönnek, elmesélik mi van velük. Ez mindig jólesik.

Úgy gondolom, talán nem minden elhintett mag hullt munkám során terméketlen talajra.

Mint nyugdíjas, maradtak az emlékek, a jók és a rosszak. Mindig jó érzés a volt kollégákkal találkozni és elbeszélgetni.

                                                                                                                        ( Sántha Mihályné Irma )

 

 

 

Számomra maradandó emléket jelentenek a gondozottakkal folytatott négyszemközti beszélgetések, amelyek mely során megértették a részemről irányuló segítő szándékot és előjöttek a valós, nem takargatott, kozmetikázott problémáik. Ennek eredménye a kialakult bizalmi kapcsolat, amely lehetővé tette a kézzelfogható segítséget.

A jól megtalált célok mindig meghozták eredményüket és megmozgatták a közösséget annak elérése céljából.

Ma is találkozok régi ellátottakkal, találkozom a sikereikkel, kudarcaikkal, így nyugdíjasként is részese vagyok az életüknek. Folyamatosan figyelemmel kísérem a szolgálat munkáját.

 

                                                                                                                                      ( Bodó András )

 

 

1999. évben létesült munkaviszonyom a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál a Rehabilitációs Otthon részlegnél gondozói alkalmazásban. Bizony nagy kihívás volt nekem az addig ismeretlen munka. A munkavégzéshez szükséges ismereteket intenzív önképzéssel és a szakirodalom tanulmányozásával, szakmai tréningek és a munkatársaim segítségével sikerült elsajátítanom.

A felgyorsult személyi változásokból adódóan  előbb foglalkoztatás vezető, majd a részleg megbízott vezetője beosztásba kerültem.

A szakmai munka mellett, feladatom volt a belső foglalkoztatás, valamint a külső munkákban dolgozó munkacsoportok szervezése, irányítása , kapcsolattartás a munkáltatókkal.

2004-től az intézmény Átmeneti Szálló részlegénél szociális gondozóként folytatódott munkavégzésem.

A részleg kollektívájába gyorsan és sikeresen beilleszkedtem,-jó és hatékony csapatmunka volt.

A gondozói , esetfelelősi munkámon kívül műszaki feladatok irányítását, a gyakorta szükséges személyszállítást is végeztem.

Az intézmény javaslata alapján Győr város szociálpolitikájában végzett munkám elismeréseként főmunkatársi címet kaptam.

Váratlan és gyorsan kialakuló mozgásszervi betegségem miatt 2006-ban a nyugdíjba menetel lehetőségét választottam.

Az eltelt 6 év ellenére most is rendszeres és jó kapcsolatom van az intézménnyel a már nyugdíjba vonult, valamint a még ott dolgozó volt munkatársakkal.

A következő 5-10 évre a mostaninál jobb lehetőségeket kívánok az intézmény működtetéséhez és fejlesztéséhez, a dolgozók jobb anyagi megbecsüléséhez.

(Nagy Endre)

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlékezünk elhunyt kollégáinkról

 

 

In memoriam…

 

A hajléktalanellátás elmúlt húsz évének mindennapjainak legkülönösebb fejezetei közé tartozik találkozás a halállal. Bennünket mindig megérintett a különösen érzékeny, mindenki által takargatott tompa fényű kincs, az, amit magunkban viselünk: mások elmúlt élete, annak vissza nem fordítható lezárt fejezete. A lakók közül csaknem kétszázötvenen tűntek tova a fátyolosan áttetsző világ árnyékmentes tájára.

Egykori munkatársaink közül többen szegődtek útitársul, vitték magukkal a túlvilági gondozási terveket. Szerettünk volna még konzultálni velük. Szerettük volna mindegyikőjüknek elmondani külön-külön, mi még maradunk egy kicsit, talán itt, a létezés egy sajátosan racionális formájában - az életben – még vannak elvégzendő feladataink. Köztük a közös emlékezés, a megkezdett dolgok folytatása- befejezése, az öreg örök szőttes szövése.   

A veszteségek sora rövidkének tűnik, ám állandóan növekszik. Kezdve az éppen szakirányú végzettség megszerzése utáni helyzet keskeny ösvényével, folytatva a testi szenvedésbe torkolló vesztes mérkőzésekbe. Mindent megtettünk a nyerésért, elkövettünk sokféle ámítást- nem egyszer önámítást - de sajnos a nyerések rendre elmaradtak.

Akik az élet különféle területeiről érkeztek munkatársnak közénk, sokféle szemléletet hoztak magukkal. Egyben azonban hasonlítottunk egymásra. Hittünk abban, hogy segítségünkkel szinte minden problémát meg tudunk oldani. Ezt éreztük akkor is amikor a munkatársainknak lett fontos a segítségünk. Itt végzetszerűen találkoztunk a tehetetlenségünkkel, itt kellett belátnunk a jó szándékunk, segíteni akarásunk mennyire kevés. Így volt ez az önálló intézmény vezetés helyettesénél, tsz elnök utcai szociális munkásánál, agrár- és erdészmérnök foglalkoztatás vezetőjénél.

Akik az elmúlásukkor szorosabb kapcsolatban álltak az intézménnyel, a lakókkal folyamatosan sugározták a véleményüket, nyújtották a tanácsaikat a hátramaradóknak.

Az érdekes optikát jelentett, hogy emlékezetre méltó munkatársaink szellemisége messze túlnyúlt az anyagi létezés végpontján. Igaz, volt, akinek nem adatott meg a tanácsadásban rejtett búcsúzás lehetősége. Az együtt munkálkodásban eltöltött idő, s a benne szerzett-kicserélt tapasztalat lehetővé teszi a közös „dolgaink”folytatását.

Nem lennénk igazságosak, ha városunk néhai alpolgármester asszonyát nem említenénk külön meg, akit joggal tekinthetünk tiszteletbeli munkatársnak. Tragikusan hirtelen távozása csak kismértékben törte meg az intézményesített hajléktalanellátás fejlesztését.

Az általa képviselt szemlélet, féltő gondoskodás sok-sok követőre talált a győri hajléktalanellátás elmúlt húsz évében. A hajléktalan embertársak nevében köszönet és hála minden egyes eltávozott munkatársunknak.

 

Elhunyt munkatársaink:

 

Bodó Gábor

Csizik Lajos

Darnói Aladár

Dornai Gábor

Döbrössy Csaba

Fontos Enikő

Hollós Józsefné

Kelemen Lászlóné

Mészárosné Ábrahám Zsuzsa

Róka László

Sántha Mihály

Terkovics József Attiláné

Zámolyi István

 

 

 

 

 

Látkép :  Ellátotti Szemmel...

 

 

Hajléktalan Otthon lakói:

Én Farkas László a szociális otthon gondozottja vagyok. Meg vagyok elégedve. Tiszták, rendesek. Az ápolók mindenbe segítenek ha megkérem.

                                                                                                                          (Farkas László 70 éves)

 

 

2003. január óta lakom az otthonban mint lakó. Minden lakótársammal jól kijövök. Nincs nézeteltérésem, vagy panaszom, sem a nővérekre, sem a vezetőimre. A szobatársaimmal jól kijövök. Megértem, hogy nem vagyunk egyformák, de némi toleranciával sok veszekedést meg lehet előzni. Nincs előítéletem, nem vagyok faji vagy etnikai gyűlölettel senki iránt.

 

                                                                                                                           (Fekete József 59éves)

 

 

Oh, sors! Miért kivételezel az emberekkel? Az egyiknek mindent megadsz, a másiktól mindent elveszel.

Én ez utóbbiak közé tartozom. Még szerencsém, hogy van a Hajléktalanok Otthona, ahol öregségemre meghúzhatom magam. Ahol tető van a fejem felett, ahol nem kell fáznom és éheznem. Ahol gondoskodnak rólam, ahol odafigyelnek még arra is, hogy vajon miért vagyok időnként szomorú. Pedig ez elég gyakran előfordul, mert fáj, hogy nem élhetek együtt a gyerekeimmel. Ők is hasonló sorsra jutottak, de még valahogy bírják a kinti életet.

Úgy érzem, hálásnak kell lennem azért, hogy ide befogadtak. És éppen ezért igyekszem idős korom és betegségem ellenére is megtenni mindazt, amit tudok.

Belenyugodtam már abba, hogy innen már csak egy helyre mehetek, ahova már úgy fognak vinni.

Most készülök a március 15-e megünneplésére, és óhatatlanul a Szózat egy sora jut eszembe: „ Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, s halnod kell.”

                                                                                                              (Horváth Lászlóné  75 éves)

 

 

 

Horváth Lászlóné gondolatait egykor a lakótársához írt versében fogalmazza meg:

 

Arankának szeretettel…

 

Sepreget, sepreget, mindig csak sepreget,

Soha nem számolja a múló perceket.

Pedig órákat , napokat, sőt éveket

Töltött itt és a közösség kedvence lett.

 

Haja fehér lett az elmúlt tíz év alatt,

Teste kissé meggörbült a munka miatt,

De az idő múlása kedvét nem szegte,

Nem csökkent egy picit sem serénysége.

 

És ha hullanak a fákról a levelek ,

Beterítve az otthon előtti teret,

Azt figyeli, hogy elálljon végre a szél,

És seprűjétől tisztává váljon a tér.

 

Nyolcvan is elmúlt, tehát nem fiatal már,

De agya és keze most is a munkára jár.

Pedig hamar fárad, érzi már Ő is ezt,

De vérében van az, hogy dolgozni szeret.

 

Pedig mondjuk neki, ki csúnyán, ki szépen,

Hogy hagyja már végre abba és pihenjen.

Dolgoztál eleget, dolgozzon most  már más,

Fáradt tested, igazán pihenésre vár.

 

Van aki csak bántott állandóan téged,

De kibírta mind ezt a nagy ,jó  szíved.

Vagyunk jó páran, kik téged szeretünk ,

Élj még sokáig egészségben közöttünk!

 

 

Jó magam úgy 18 éve vagyok Hajléktalan. Az anyám meghalt, én közben megnősültem, de a házasságom tönkre ment, utána kerültem az utcára, aztán  meg ide . Én is szegény voltam mint a többi itt lévő lakó. Itt kaptam különböző munkákat, amit szívesen elvégeztem. Újra kezdtem lassan talpra állni, úgy éreztem, hogy ezek után itt kell élnem és megbecsülni magam.

Itt ismerkedtem meg a második feleségemmel, ő is úgy került ide családi problémák miatt.

Mi is az Átmeneti Szállón laktunk, a feleségem is dolgozott. Onnan pár év után kerültünk át az otthonba. Az igazgató úr jóvoltából. (stb.) Itt házasodtunk össze, idestova 10 éve.

Mi nagyon megvagyunk elégedve. Semmit rosszat nem tudnánk mondani sem az ellátásra, sem a vezetőkre, sem a nővérekre. A lakótársak nem egyformák, ezt még elviseljük. Már nem vagyunk fiatalok. Ennyi idős korba a betegségek is vele járói az életnek. Mi a helyzetünkbe belenyugszunk, elfogadjuk. Szívesen vagyunk itt, mit tehetnénk mást.

                                                                                                              (Légrádi Károly 69 éves)

 

 

2004 óta lakom a likócsi hajléktalan otthonban. Mivel hajléktalanságomat a lakásmaffiának köszönhetem, nekem egy főnyeremény az itteni elhelyezésem. Nagyon meg vagyok elégedve a nővérkék önfeláldozó odaadó munkájával amit értünk gondozottakért tesznek. Úgy gondolom itt kaptam vissza az életben vetett hitemet és reményemet. Ezért úgy érzem köszönettel tartozom az intézmény vezetőjének és az intézmény összes dolgozójának.

                                                                                                              (Czechmeiszter Pál 62éves)

 

Az intézménybe 2006 tavaszától lakok. A körülményekkel meg vagyok elégedve és jól érzem itt magam. A főnökeimmel és a gondozókkal jó viszonyba vagyok. Az ellátással meg vagyok elégedve. Ennél jobb körülmény én saját magamnak nem tudnák megteremteni. Nagyon meg vagyok elégedve és jól érzem itt magam.

                                                                                                                       (Muzsi Lajosné 72 éves)

 

Tizenkilenc éve vagyok az intézmény lakója. Szinte a kezdetektől itt töltöm napjaimat. Sokat dolgoztam az intézmény kialakításában, de amióta beteg lettem, már csak nagyon keveset tudok fizikai munkát végezni. A kulturális rendezvényeken viszont szívesen szerepelek. Jól érzem itt magam, társaimmal kapcsolatom jó. Gyermekeimet, unokámat látogatom, tartjuk a kapcsolatot. Jó, hogy van egy biztos helyem.

                                                                                                                        (Nagy István 58éves)

 

 

„Már nagyon sok éve élek itt. Betegségem miatt fontos, hogy biztos helyem legyen. Ezt mindig igyekszem azzal honorálni, hogy társaim és gondozóim felé, minden segítséget mindig megadjak.  Én vagyok az otthon „ műszaki ezermestere” , ezért nekem az a legjobb, hogy itt mindig számítanak és számíthatnak rám.”

                                                                                                                      ( Böröczky Ottó 45 éves)

 

Magányosságom feloldásában segített az, hogy az intézmény vezetőjének hívására a  „Bázisra” kerültem,1994-ben. Itt lehetőséget kaptam arra, hogy a nyugdíjamhoz szükséges éveket ledolgozhassam, mint közhasznú munkás. Természetesen a jelenlegi  nyugdíjas otthon létrehozásában is tevékenykedtem és is, ahol jelenleg is lakom . Otthonomnak érzem, jó környezetben élünk.  Igyekszem sorstársaimmal , vezetőimmel, gondozóimmal jó kapcsolatot létrehozni, amiért folyamatosan cselekedni kell. Jól érzem  itt magam. Szeretem a közösségi rendezvényeket , jól esik néha egy-egy kirándulásra elmenni, egy-egy műsoros est közreműködője lenni. Ami még kiválóbb , az az  Acapella kórusban való szereplés, ami hírnevet is hozott az  otthonunknak.

                                                                                                                     ( Cserháti Ferenc 73 éves)

Rehabilitációs Otthon lakói:

 

Az intézményben mindenben segítenek. Itt nem vagyunk egyedül, gondozók állnak a segítségünkre. Hála Istennek rendkívül nagyon szép szobákban és összkomfortban élhetünk!

 

                                                                                                                                   (Károlyi Tiborné)

 

Nem érzem magam hajléktalannak. Nagyon szép, összkomfortos helyen élek. Mindenben segítenek, nem vagyok egyedül. A vezetőség és a gondozók is a rendelkezésemre állnak. Örülök annak, hogy e lehetőség megadatik.

 

                                                                                                                                            (Vig Csaba)

 

Sodródás jellemezte az élethez való viszonyulásomat, azért kötöttem itt ki. Itt viszont rávilágítottak, törődni kell az embernek saját magával. Illetve ha ezt nem teszi, akkor az intézmény szakemberei törődnek vele. A Hajléktalan Otthonba való bekerülés számomra a békés öregkor lehetőségét festi le, jól jártam, hogy itt vagyok, mert kilengés esetén szólnak, felismerik a bajt, segítenek.

 

                                                                                                                                       (Szücs Ferenc)

 

Köszönjük az eddigi és az elkövetkezendő évben nyújtott kitartó segítségüket! További munkájukhoz sok sikert kívánunk!

 

                                                                                                         (Fekete Péterné és Kovács István)

 

 

Szeretnék köszönetet mondani a vezetőségnek, személyzetnek, hogy idős koromra lehetővé tették, hogy emberi körülmények között éljem életem. Itt mindenki kap lehetőséget, csak tudni kell vele élni, és nem visszaélni. Fiammal együtt jöttünk az intézménybe és ő az itt kapott segítséggel már családot is alapított. Köszönet minden segítségért.

                                                                                                                                (Vadász Gáborné )

 

Az intézményt és dolgozóit fáradalmas és kitartó munka jellemzi.

                                                                                                                                 (Décsi Zsolt)

 

 

Ebben a világban, mikor mindenki hajléktalan, nem tudja fizetni a rezsit, nagy szolgálatot tesz ennek az intézménynek a létezése.

                                                                                                                       (Kálmánchey Sándorné )

 

 

Jó támaszpont, fedelet biztosít, meg van minden, ami szükséges, így nem veszik el a jövő.

Így lehet tovább jutni, de ehhez az embernek önmagának is tennie kell!

                                                                                                                             (Gazsovics Gyuláné )

 

… mert itt lehetőség van a spórolásra, mert itt segítenek a problémák megoldásában …

                                                                                                                                         (Tóth Lajos )

 

Itt a gondozók nagyon segítőkészek, segítik a mindennapokban való eligazodást.

                                                                                                                                       (Bíró László )

Nem lenne rossz hely ez, csak az emberek rosszak.

                                                                                                                                    (Vásárhelyi Pál)

 

Nagyon szeretek a Rehabilitációs Otthonban dolgozni, mert úgy érzem a többi hajléktalan társamat ezáltal segítem (pl. mosodai munka által tiszta ruhák).

                                                                                                                                  (Dömös Lászlóné)

„Úgy kerültem ide, hogy tönkrement a családom, a házam is összeomlott. Szerencsém volt, mert olyan (gondozókkal), segítőkkel találkoztam, akik rögtön azon voltak, amit lehet, segítsenek. Ez után jött, hogy átkerültem a Rehabilitációs Otthonba. E kezdet új reményeket nyújtott, mind lelki felépülésben, mind munkában. Amit szeretek itt, az otthonban, az a segítőkészség, mind a mentorok, mind a társak között. Az biztat, hogy van egy lehetőség, amit szeretnék kihasználni. Jó lenne, ha mindenki így állna hozzá.

Másik gondolatom, hogy nagyon sok köszönettel tartozunk a vezetőnknek.

 

                                                                                                                                   (Jakab Károlyné)

 

„2010-ben kerültem családi okok miatt a Hajléktalan Szállóra. Először az Átmeneti Szálló lett az otthonom. Ezután a Rehabilitációs Otthonba kerültem. Ittlétem második hete óta sikerült dolgoznom, a munkahelyem azóta is megvan. Sokat köszönhetek az intézmény vezetőjének, az emberséges és segítő viselkedéséért. Az átmenetin és a „rehabon” is, mindenkinek van esetfelelőse, akihez bármikor fordulhatunk, bármilyen gondunk van. Ők különböző programokat szerveznek nekünk, hogy ezzel is könnyebb legyen az itteni életet megszokni. Arra törekednek, hogy aki idekerült, sikerüljön neki minél előbb talpra állni. Bár ez egyre nehezebb a kinti munkahely végett. Tartják bennünk a lelket, és kitartásra buzdítanak bennünket. Tisztelem kitartó munkájukat, pedig sokszor nehéz velünk. Köszönöm segítségüket, hogy kulturált körülmények között ”élhetünk.”

 

                                                                                                                                  (Bertalan Béláné)

 

 

Élet a Rehabon

Szabó Péter verse

 

Kint jól éltem, de lecsúsztam

Ide kerültem a Rehabra.

Beilleszkedtem és dolgoztam,

Hogy a lakbért fizetni tudjam.

 

Dolgoztam, hogy legyen pénzem,

Ha félre tudok tenni belőle,

Be kell osztanom egy hónapra,

Ebből élek napról napra.

 

A kinti életbe vágyódom vissza,

De itt bent is jól érzem magam.

Számomra kint van a boldog élet,

De itt bent kell laknom egy időre.

 

Kint vállalni munkát nagyon nehéz,

Segítenek nekem, ha megkérem én.

Interneten, újságban böngészek

Interjúra megyek ha kell.

 

A kinti életbe vágyódom,

Mindent megteszek érte,

Foggal körömmel küzdök,

Felfele a létra tetejére.

 

 

 

Intézmény, az csak falakat jelent. Csodálom azokat az embereket, akik létrehozták, és működtetik. Amit nekem jelent, az hogy visszakaptam, amit eldobtam, vagy amit elvesztettem, visszakaptam a hitemet, a reményemet és a kettővel együtt remélem megtalálom a szeretetet. A hála és a köszönet azok most közhelynek tűnnek, a többi jó szó bent van a Bibliában.

                                                                                                                                     ( Márkus József)

 

Nagyon sok pozitív dolgot tapasztaltam. Nagyon sok köszönettel tartozom az intézményvezető felé. Mert sok dolgot megtesz értünk. És a gondozóknak is sok köszönetet mondok, amiért oly türelmesek hozzánk, és segítőkészek mindenben. Ezért tisztelem és becsülöm őket.

                                                                                                                                     ( Kosztics Jenő )

 

 

Átmeneti Szálló és Menhely lakói:

                                           

 

12 éve vagyok hosszabb-rövidebb megszakításokkal az intézmény ellátottja. Csak szép dolgokra tudok emlékezni. Ezek közül kiemelném azt az időszakot, melyet az énekkarral töltöttem: sok helyen jártunk, szerepeltünk, díjakat nyertünk.

Szintén emlékezetesek a karácsonyi műsorok, melyeken az Átmeneti Szálló lakójaként szerepeltem. A Melyiket a kilenc közül c. elbeszélést adtuk elő, melyben én játszottam a szegény csizmadiát. Heteken át gyakoroltam a szöveget a fürdőben éjszakánként, nagyon hosszú volt a szöveg. Egy másik évben pedig papot alakítottam. Ekkor az egyik vendég „atyámnak” szólított, mert azt hitte, igazi pap vagyok. Mindenki gratulált az előadás után, s ez rettenetesen jó érzés volt, büszke voltam magamra.

Sajnos most súlyos betegségem van, már nem tudok énekkarra járni. A gondozók viszont még jobban odafigyelnek rám, gondoskodnak rólam, minden lépésemet vigyázzák.

 

                                                                                                                        (Csányi Ferenc 58 éves )

 

A kórházból kerültem be az Átmeneti Szállóra. Este hozott ki a mentő. Rettenetesen el voltam keseredve. A gondozók sokat segítettek, beszélgettek , törődtek velem, így lassan megnyíltam, beilleszkedtem. Ma már könnyebben találom meg a hangot mindenkivel.

Jó döntés volt, amikor beléptem az énekkarba, pedig először kérettem magam. A próbák kikapcsolnak, felszabadítanak, megnyugtatnak. Sokat járunk szerepelni, így más közegbe is eljuthatunk. Ez nekünk a szórakozás.

 

                                                                                                                  ( Gergely György 65éves)

 

 

 

 

Hosszú ideig voltam munkanélküli. Nagyon jókor jött a lehetőség a közcélú munkára. Végre újra dolgozhattam, naponta kimehettem, más közösségbe mehettem. A Zöld utcai bölcsődébe kerültem, ahol azt éreztem elfogadnak, szeretnek engem, pedig tudták honnan jöttem. Ha lenne rá lehetőség, most is visszamennék oda.

 

                                                                                                                    ( Fekete Péter 58 éves)

 

 

 

Mikor összevesztem a barátnőmmel, a Kisokosban nézegettem a szálláslehetőségeket. Ráakadtam a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat telefonszámára. Először telefonon beszéltem a részlegvezetővel. Kijöttem a szállóra körül nézni. A szolgálatban lévő szociális munkás megmutatott mindent, beszélt a Házirendről, s egyéb tudnivalókról. Bár kedvesen fogadtak, mégis szorongva, félve érkeztem a felvételre, nem tudtam mi vár rám. Furcsa volt a sok ember, meglepődtem a vaságyak láttán, azt hittem azok már kimentek a divatból. A valóság azonban nem volt olyan rémisztő, mint amilyennek gondoltam.

Aztán megfűztek, hogy lépjek be az énekkarba. Nem bántam meg: már szerepelni is voltam a Plázában.

 

                                                                                                                  ( Takács Sándor 52 éves)

 

 

 

A Menhelyre kerültem először. Dolgoztam egy ideig az intézmény asztalosműhelyében.

Aztán elkövettem egy balhét: Ittasan elküldtek, de én beugrottam a kerítésen. Meg is lett a következmény, egy hónapig nem láttak el. De így megtanultam a leckét. Próbálkoztam a kiköltözéssel többször is, több, kevesebb sikerrel. Sajnos a körülmények sem nagyon kedveztek nekem.

A lakótársaimmal és a gondozókkal is jó a kapcsolatom.

                                                                                                                              

                                                                                                                       (Szalai János 54 éves)

 

 

Tavaly nyártól decemberig külföldön dolgoztam. Mivel a magyar vállalkozó kéthavi bérünket nem fizette ki, anyagi nehézségeim támadtak hazaérkezésemkor. A maradék pénzemből két hónapig albérletben laktam, mert az előző lakhelyemet fizetésképtelenség miatt felmondták.

A családomon belül nem tudtuk megoldani az elhelyezésemet.

A  hajléktalan szállóról barátaim, ismerőseim, újság, és egyéb médiákon keresztül hallottam. Természetesen minden hallomás szubjektív volt, így vegyes érzelmekkel jöttem a szállóra.

A kezdeti pár nap „vegyes nap” után kellemes meglepetésben lett részem, mivel átkerültem egy négyszemélyes lakrészbe. A társaság kedves, segítőkészek,  tiszták , ellátják magukat. Ha szükséges kisegítjük egymást. A személyzet segítőkész az ellátásban, munkahelykeresésben /telefon, internet, újság/, a személyes problémák megoldásában, adminisztrációs dolgokban. Talán sok ember személyes higiéniáján kellene változtatnia, de ez nem kritika, inkább észrevétel.

Természetesen több száz embernél ez nem lehet egyszerű dolog, de azt vettem észre, hogy az itt dolgozó /konyhai dolgozók, adminisztrátorok, vezetés, adományozók/ a tőlük telhetőt megteszik.

Sok sikert és pozitív hozzáállást kívánok magamnak és minden jelenlegi sorstársamnak.

 

                                                                                                             ( Sólyom László 56 éves)

 

 

 

Eltelt egy év. 2011. március 12-én kerestem fel a Likócsi Segítőházat. A teljes bizonytalanság, túlélés, utolsó lehetőség, hogy azon az éjszakán hol fogok aludni? Megértően, segítőkészen fogadtak, felvettek. Azon az éjszakán már nyugodtabb voltam. Nagyon sok családi és anyagi gondon mentem keresztül és 70 évesen idekerültem. Sikerült feloldódni, hogy részt vettem a kirándulásokon, és tagja lehettem az énekkarnak. /Itt mindent megtesznek, hogy emberien éljünk/ A hátra lévő éveimet a Szociális Otthonban tölthetem majd el. Orvosi ellátásban és ápolásban részesülök majd. Az ápolók és gondozók mindent megtesznek, hogy az itt élők bajait, gondjait megoldják. Itt olyan gondozók dolgoznak és látják el a feladatukat, akik szívükön viselik a hajléktalan emberek sorsát. Nagyon sok -féle ember él itt, nem egyszerű feladat segíteni rajtuk. Mindent megtesznek azért, hogy visszaadják hitüket, és megmutassák, hogy van remény a talpra állásra. Van akiknek sikerül, de van aki a sok segítség ellenére sem próbálja meg.

Egy kívül álló ember nem tudja elképzelni, hogy létezik egy ember aki minden idejét, erejét annak szenteli, hogy segítsen a hajléktalan embereken.

Ő a likócsi segítőház vezetője.

Munkatársai minden este gépkocsival bejárják az utcákat és utakat, és behozzák az ott lévő hajléktalanokat, hogy szállást és ételt adjanak nekik. /nagyon gyakran azonnali orvosi ellátásra van szükség/ Ezek az emberek örülnek, ha egy életet is meg tudnak menteni. De sajnos ezekből kevés van.

18-90 évesig élnek itt az Otthonban. Segítenek munkahelyet keresni az embereknek, tanfolyamokat végeztetnek el, hogy tovább léphessenek.

Nem szabad elsüllyedni, létezni kell, majd holnap jobb lesz.

Havonta járnak ki különböző gyülekezetek misét tartani, amelyen örömmel veszünk részt. Utána mindig megvendégelnek bennünket. Nagyon sok helyről segítséget, adományokat /pénzt, ruhát élelmiszert/  kapunk.

Vannak még emberek akik együtt tudnak érezni a hajléktalanokkal.  Segítsünk egymáson.

 

                                                                                              (Pankovics Andrásné 71 éves)

 

Amikor én ide menekültem az Avar úti Segítőházba, akkor ez az intézmény nagyon sokat segített rajtam. Semmi jövedelmem nem volt, rossz egészségi állapotban voltam, ezért segítették rokkantosításomat . Az intézményben munkát, feladatokat kaptam. Az intézmény vezetője megkért, hogy – miután egészségügyi dolgozó voltam korábban – segítsek ellátni az itt működő betegszobát. Örömmel vállaltam ezt a feladatot. Abban az időben itt működött a PEZ-nek egy kis összeszerelő részlege, amiben mi dolgozni akaró, kis jövedelemmel rendelkező hajléktalanok kiegészítő jövedelemhez juthattunk. Ez nekem napi 4 órai munkáért 21.500 Ft-ot jelentett. Boldogan csináltam. A napom abból állt, hogy reggel 7-re mentem a PEZ-be, kikészítettem az anyagaimat, fél 8 órakor átmentem a konyhára a betegek reggelijéért, elláttam őket, azután a PEZ-ben dolgoztam fél 12 óráig, akkor ebédért mentem, utána ismét a PEZ-ben folytattam a munkát. Bár én csak 4 órás voltam, kezdéstől zárásig dolgoztam. Jól telt így az idő. Sőt arra is megkértük a szervezőket, hogy hétvégén is dolgozhassunk..Az adminisztrációs feladatokat is átvállaltam, ezt is nagyon szívesen tettem. Azokban az időkben nagyon szerettem itt élni, hiszen minden nap nagyon hasznosnak éreztem magam.

Mára sokat változott minden, megöregedtem, beteg lettem, sajnos nincs rendszeres elfoglaltságom, ami nagyon hiányzik. Mások talán már a hajléktalanok is. Korábban nagyobb volt az összetartás, jobban segítettük egymást.

                                                                                                               (Tóth Istvánné 57 éves)

 

Eltelt egy év. 2011. március 12-én kerestem fel a likócsi Segítőházat. A teljes bizonytalanság, túlélés, utolsó lehetőség, hogy azon az éjszakán hol fogok aludni? Megértően, segítőkészen fogadtak. Felvettek az Átmeneti Szállóra. Azon az éjszakán már nyugodtabb voltam. Nagyon sok családi és anyagi gondon mentem keresztül, és 70 évesen idekerültem. Sikerült feloldódni, részt vettem a kirándulásokon, és tagja lettem az énekkarnak. /Itt mindent megtesznek, hogy emberien éljünk./ A hátra lévő éveimet a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat Szociális Otthonában szeretném eltölteni. Orvosi ellátásban és ápolásban részesülök. Az ápolók és gondozók mindent megtesznek, hogy az itt élő emberek gondjait, bajait megoldják. Itt olyan gondozók dolgoznak és látják el feladataikat, akik szívükön viselik a hajléktalan emberek sorsát. Nagyon sokféle ember él itt, nem egyszerű feladat segíteni rajtuk. Mindent megtesznek azért, hogy visszaadják hitüket, és megmutassák: van remény a talpra állásra. Van, akinek sikerül, de a sok segítség ellenére sem próbálja meg mindenki.

  Egy kívülálló ember nem tudja elképzelni, hogy létezik egy ember, aki minden idejét és erejét annak szenteli, hogy segítsen a hajléktalan embereken. Ő  a likócsi Segítőház vezetője. Munkatársai minden este gépkocsival bejárják az utcákat, és behozzák az ott levő hajléktalanokat, hogy szállást és ételt adjanak nekik. /Nagyon gyakran azonnali orvosi segítségre is szükség van./ Ezek az emberek örülnek, ha egy életet is meg tudnak menteni.

 

A Hajléktalanokat Segítő Szolgálat területén 18-tól 90 évesig élnek ellátottak. Segítenek munkahelyet keresni az embereknek, tanfolyamokat végeztetnek el, hogy tovább léphessenek. Nem szabad elcsüggedni, bízni kell abban, hogy holnap majd jobb lesz.

Havonta járnak különböző gyülekezetek misét tartani, amelyeken örömmel veszünk részt. Utána még meg is vendégelnek bennünket. Nagyon sok helyről kapunk adományokat, pénzt, élelmiszert, ruhát. Vannak még emberek, akik együtt tudnak érezni a hajléktalanokkal.

Segítsünk mindig egymáson is.

 

                                                                                      ( Palkovics Zoltán 39 éves)

 

 

Civil szerveződéseink

 

Segítőház Alapítvány:

A Segítőház Alapítványt 1997-ben azzal a szándékkal hozta létre két alapítója, hogy a társadalom perifériájára került – elsősorban – hajléktalan személyek számára nyújtson napi szinten professzionális segítséget. Ennyi lehetne a hivatalos története az alapítvány létrejöttének.  Valójában az egyik, rövid ideig ellátott lakónk ápolásáért, a bécsi Üdvhadseregtől kapott, az ellátottak részére adott háromezer shillingből és kiegészítéséből lett létrehozva az Alapítvány. Az Alapítvány az önhibájukból vagy azon kívül az utcán életvitelszerűen, vagy lakás céljára alkalmatlan lakhatási lehetőségek között élő hajléktalan személyek megsegítésére, re-integrációs folyamatainak elindítására szakosodott leginkább. Hosszú fejlődésen ment keresztül a szervezet. Ellátta többek között a regionális diszpécserszolgálat feladatát, szervezte és támogatta a Hajszolt Egyesület regionális tevékenységét. Több min tíz éve a „Mindenki Karácsonya” fő szervezője. Tízen felül van azoknak a táborozásoknak a száma, amit a hátrányos helyzetű gyermekek részére szerveztek. Győr Megyei Jogú Várossal ellátási szerződést kötött a helyi szociális alapszolgáltatások közül az utcai szociális munka területén Jelenleg három utcai szociális szolgálat működtetésével enyhíti a „fedél nélkül” élők helyzetét Győrben. A város teljes területét lefedő tevékenység 6 fő alkalmazásával működik.

KÉP!

 

 

2000.01.03-ától – 2007.01.02-áig dolgoztam a Hajléktalanokat Segítő Szolgálatnál titkárnői munkakörben.

Munkám során naponta foglalkoztam az ellátottakkal, mivel én vettem át részükre a Magyar Postától érkező küldeményeket.

Munkaviszonyom megszüntetése után a Segítőház Alapítványnál vállaltam munkát, mint utcai szociális gondozó, gazdasági ügyintéző, ahol a mai napig dolgozom.

                                                                                                           ( Ladocsi Józsefné Ani)

 

 

2009. november 2-a óta állok az Alapítvány alkalmazásában. Az elején sokszor sokaktól kaptam meg azt a kérdést, hogy „vajon erre számítottam-e?”. A válaszom konzekvens módon a következő: nem az a fontos, hogy én mire számítottam friss pályakezdőként. Hanem az, hogy a hajléktalan klientúra jellegzetességeit megismerve, megértve, a szociális munka eszközeivel, az interprofesszionalitás útján, hogyan lehetne ebből az ördögi körből kiléptetni azokat a halmozottan hátrányos helyzetű embereket, akiket a laikus vagy éppen professzionális segítő szándékú embereken kívül „szinte” mindenki más „leír” és kirekeszt nap mint nap.

                                                                                                                                                                                           (Sütő Szabolcs)

 

4 éve dolgozom a Segítőház Alapítványnál, mint utcai szociális munkás. Előtte fél évet már dolgoztam a hajléktalan ellátásban, akkor a téli krízis szállón végeztem szociális munkát. Fiatalon, a diploma után kerültem ide, ezért sokat kellett tanulnom és tapasztalnom a szakmában. Az évek során nagyon sok tragikus, szomorú emberi sorsot, élethelyzetet ismertem meg. Az utcai szociális munkát azért szeretem, mert nagyon eseménydús, mozgalmas és sokrétű. Nagy eredményeket sajnos az ügyfeleknél ritkán érünk el, de a kis részsikereknek is nagyon örülünk. Ez a munka megtanított nagyfokú türelemre, elfogadásra, alázatra. Bár nem mindig sikerül bizonyos szituációkban az indulatokat elfojtanom. Munkatársakkal úgy érzem nagyon jó a viszonyom, így a munkavégzés is könnyebben megy. Remélem még hosszú ideig dolgozom itt.

                                                                                                                                                                   (Takács Szilárd)

 

" A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie. "  - Gabriel Garcia Márquez

 

Mindennapos küzdelem a munkánk és nem csak a körülményekkel, a magunkban rejlő kételyekkel, hogy vajon van-e elég erőnk ahhoz, hogy másoknak is adjunk belőle. Küzdelem az elesettekkel is, akik a feléjük nyújtott kezünket sokszor minden erejükkel eltaszítják. Eltaszítják, talán büszkeségből, amit a kívülről végtelenül szomorúnak tűnő sorsuk sem vett el tőlük. Egy szívből jövő mosoly, őszinte köszönet, egy adott esetben megmentett élet új erőt ad, hogy folytassuk harcunkat, mely során a legkisebb csata megnyerése is felér a teljes háború megnyerésének örömével.                                                                                                                                                                                                    

                                                                                                                                      (Bertleff Gábor)

 

 

„ A hideg járdán bő szoknyás öreg néni ült és kántáló hangon kéregetett. A gyerek megállt előtte, nézte és kérte, hogy adjunk neki mi is. Kis kezéből nyújtotta a fém százast. Elindultunk, majd vissza-vissza fordulva leste a koldust. Kérdezgetett róla. Még nem volt három éves a kisfiam.”

 

                                                                                                                                        (Henczi Tibor)

 

 

Hajléktalan és Utcai Szolgálatok Tagjainak észak és Nyugat -dunántúli  Regionális Egyesülete ( HAJSZOLT Regionális Egyesület):

 

Az évek múlása, a fokozatosan megnövekedő szakmai feladatok és igények megteremtették azt a szakmai szükségletet, hogy különböző civil szerveződések létrehozásával bővíthessük lehetőségeinket.

 

Ezekre az igényekre született egyik  válasz, a regionális egyesület létrehozása. A hajléktalan ellátás győri beindulásához viszonyítva kicsit későn, de nem elkésve, 1997.-ben alakult az egyesület.

Az akkori kezdeményezők, alapító tagok : Sütő Csaba, Döbrössy Csaba voltak. Az elnökségi feladatokat eleinte Sütő Csaba látta el, majd őt váltotta Döbrössy Csaba, egészen 2002-ig.

Az egyesület folyamatosan bevonta munkájába a fiatal munkatársakat is. Mindig igyekezett hangsúlyt fektetni arra, hogy a megújulás reményében lehetőséget is adjon számukra, így a 2002.évben ismét elnökváltásra került sor, az új elnök Polgár Tiborné lett, aki nyolc éven keresztül 2010-ig töltötte be ezt a megtisztelő feladatot. A jelenlegi elnök Kálé Rita.

 

Az egyesület életében nagyon nagy dolog, hogy annak ellenére, hogy két statisztikai régióban ( 6 megyére) lát el szakmai feladatokat, a fennállása óta minden tisztségújításnál a szervezetben résztvevő tagok  „Győrnek” , az az nekünk szavaztak bizalmat az egyesület irányítására.

Bár velünk egy időben az ország másik régióiban is létrejöttek a regionális szerveződések, ma már csak ez a régió működik. Köszönhető ez annak, hogy a működéshez az anyaintézményünk minden támogatást biztosított, hogy a szakmába belépő fiatalokat az „ öregek” megfelelően motiválták, hogy a tagok összetartó szakmai és baráti közösséget építettek. Bár munkánkat mindig jellemezték a szakmai viták által korbácsolt viharok, ez sohasem ment a kiépült emberi barátságok kárára. Az egyesületi munkán kívül is napi szakmai támogatást adnak a tagok egymásnak ahhoz, hogy  az egyre nagyobb elvárások teljesítésének meg tudjanak felelni. Ehhez sok esetben nem kell más, csak a személyes kapcsolat, ismerni, hogy ki miben tud segíteni és hogy úgy vehessük fel a telefont, hogy tudjuk, ismerjük, hogy kivel beszélünk a vonal másik végén. Ez is az egyesületi munka eredménye.

 

Az egyesületi munkánk még szól a  régióban a hajléktalan ellátás szakmai színvonalának emeléséről , a szakmai szempontok fokozottabb  érvényesítéséről, a helyi specifikumok figyelembe vételével.  Feladatunk a  hajléktalanság  veszélyének kitett és a már hajléktalanná vált emberek érdekeinek képviselete, hajléktalan emberek támogatása.

Munkánk elvégzéséhez elengedhetetlen a megfelelő szakmai képzési és mentálhigiénes   rendszer helyi kialakítása és működtetése. Ennek érdekében a regionális módszertan munkatársait is sikeresen invitáltuk tagjaink közé, így

A tapasztalataink segítségét és a jó gyakorlatok közös megismerését felhasználva, célunk a  hajléktalanokat érintő regionális területi és helyi szakmai döntések kezdeményezése, véleményezése és befolyásolása.

 

Mind ezt úgy tudjuk megvalósítani, hogy a közös munkálkodásunk eredményeit tovább visszük a megfelelő szerveződések, vagy akár a törvényalkotók felé. Eddigi munkánkban több ilyen kezdeményezésünk is volt. Az egyesület mindvégig tagja az országos HAJSZOLT Egyesületnek, és részt vesz az elnökség munkájában is. Az országos egyesületen keresztül aktív részesei vagyunk a Magyar Szegénység ellenes Hálózatnak is.

 

 

 

 

Országos HAJSZOLT Egyesület:

 

A Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Egyesülete- népszerűbb nevén a Hajszolt Egyesület - legfontosabb célja a hajléktalan ellátással kapcsolatos érdekképviselet. Elsősorban a hajléktalanná válás veszélyének kitett, vagy a hajléktalan személyek és a velük foglalkozó szakemberek általános és speciális érdekeinek védelmét látja el. A szakterületen dolgozók általános és speciális szakmai érdekeinek megfogalmazása mellett figyelmet fordít az információ áramlásának az elősegítésére is. Nagy hangsúlyt fektet a megfelelő szakmai- képzési és mentálhigiénés rendszer kialakítására és működtetésére. A szakterületet érintő országos, területi és helyi döntések előkészítését kezdeményezi, véleményezi és a lehetőségekhez mérten igyekezik befolyásolni. A társadalmi előítéletek oldása és az objektív, pontos tájékoztatás a sikeres egyesületi működés feltétele. A Hajszolt Egyesület az érvényben lévő szabályok szerint, mint közhasznú szervezet végzi tevékenységét. A fentiekkel jellemzett országos szervezet központja hat éven keresztül 2002-2008 között, illetve 2010 óta Győrben van, a regionális szervezetek közül a legerősebbként pedig a győri végzi a feladatát.

 

Akik nálunk dolgoztak:

(a teljesség igénye nélkül )

 

Bakonyi Ferenc

Baráthné Baranyai Mónika

Benczur Juris Brigitta

Bódi András ifj.

Bodó András

Bodó Gábor +

Bognár László

Czikora Oszkár

Császár Csilla

Cseuz Annamária

Csizik Lajos +

Csobod Tiborné

Csollányi Péter

Darnói Aladár +

Debreceni Mihályné

Dornai Gábor +

Döbrössy Csaba +

Dr. Gyurkovics Klára

Erbeléné Tóvári Katalin

Erdélyi Tamásné

Farkas Tibor

Fodor Péterné

Fontos Enikő +

Forrás Nagy Rita

Földesi Lajos

Gede Imre Jánosné

Glaserné Garbacz Enikő

Gőcze László

Gönczöl Csabáné

Götl Erzsébet

Gruttó Györgyné

Gulyás Ervin

Györgyné Tóth Piroska

Győri László

Hartai Péter

Hegedüs Ernőné

Hollós Józsefné +

Horváth Gyuláné

Horváth József

Horváth József Attiláné

Horváth Tamás

Horváth-Bóna Anikó

Horváthné Simon Judit

Jakab Katalin

Juhász Antalné

Juhász Ferenc

Kakukkné Szabó Zsuzsanna

Karászek Sándorné

Katona Anna

Kelemen Lászlóné +

Kiss Zoltán

Kocsisné Gerencsér Ildikó

Kovács Ferencné

Kovács László

Kovács Melinda

Kovács Szonja

Kullerné Jurik Mária

Kustyánné Szentmihályi Ildikó

Ladocsi Józsefné

Lukászy Kende

Madaras Viktória

Magyar Béláné

Makovecz István

Mednyánszky Krisztina

Melichárik Jánosné

Mészárosné Ábrahám Zsuzsa +

Mészárosné Hirkó Mariann

Miletics Péter

Molnár Zoltán

Mosonyi József

Nagy Endre

Nagy Imre

Nagy Tiborné

Nemesfalvi Károly

Németh Alice

Németh István

Németh Istvánné

Németh Miklósné

Németh Sándorné

Oláh Nóra

Ötvös István

Pál Gabriella

Pápai Györgyné

Páternoszter Piroska

Péter Attila

Póczik Zsuzsanna

Prikler Ferencné

Puzsár József

Réfi Lajos

Róka László +

Rugyainé Major Éva

Sáhó Lászlóné

Sántha Lászlóné

Sántha Mihály +

Sántha Mihályné

Sáringer Péter

Sárközi Virág

Saru Jánosné

Seffer Tiborné

Sólya Beatrix

Somodiné Kis Mária

Stangl Krisztina

Szabó Anna

Szabóné Giczi Róza

Szabóné Kovács Mária

Szaradics Emerencia

Szarvas Lajos

Szigetiné Kránitz Ágnes

Szíjártó László

Terkovics József Attiláné +

Tóthné Sándor Marianna

Tömördi Rudolfné

Trunkó Ágnes

Ungerhofer Sándor

Valastyán Mihályné

Valics Lászlóné

Varga Imre

Vargáné Virág Éva

Végh László

Vesztergom Imréné

Vöcsey Andrea

Vörös Gyuláné

Zámolyi István +

 

 

 

 

Cikkgyűjtemény:

 

Képtár:

 

 

 

Támogatóink:

Borkai Zsolt Győr Megyei Jogú Város polgármestere

Dr. Somogyi Tivadar Győr Megyei Jogú Város alpolgármestere

Hetednapi Adventista Egyház

Segítőház Alapítvány

S.L.W.  Mentor Bt.

VILL-KORR HUNGÁRIA KFT

Halpert Balázs,          Attila

Arnold